Katona Imre: Az első magyar porcelángyár (Telkibánya) (Borsodi Kismonográfiák 24. Miskolc, 1986)
és kulacs, melyet a jobb módú osztály, mint specialitást az előszobája díszítésére évenként felhasznál, nem számít. Ezek az edények rossz és rosszabb minőségben készítve (mert jót nem találunk közötte) jobb, vagy rosszabb magyar stylusban az átlátszó máz alatt megfestve, mint különlegességek megjárják, de használati edényül, és ez lenne tulajdonképpen a czélja, egy jóizlésű művelt egyén asztalán helyet nem foglalhatnak. És miután ilyen magasabb követelmények megfelelő kőedényt Magyarországban, jelenleg nem gyárt senki, a szükséglet pedig nagy, kénytelenek vagyunk ezt külföldön beszerezni. Hazánk ez irányban szükségleteit hosszú ideig Angolországból, a kemény kőedény klasszikus hazájából fedezte és csak újabb időben szorította hátra Angolországot, természetesen rendkívül olcsó áraival Németország és Ausztria. Főleg kiszorította az angol kőedényt a cseh porczellán még pedig a selejtes (ausschuss) porczellán, melyből tömérdek mennyiséget helyeznek el évente hazánkba. Sehol a világon annyi görbe vagy egyéb égetési hibával ellátott használati edényt nem látni az üzletekben, mint minálunk és ezáltal vevőközönségünk már annyira el van rontva, hogy első osztályú árut, . . . csak ritka esetben lehet eladni. A porczellán mindenesetre sokkal szilárdabb, keményebb anyag, mint a kőedény, de sokkal merevebb is, s így elvitathatatlan előnye a kőedénynek az, hogy általában az átlátszó üvegmáz alatt lévén díszítve, igen kellemes benyomást tesz a szemlélőre." Schillinger Zsigmond véleménye úgylátszik más szakemberekével is teljesen megegyezett, mert hasonló kérdés feltevéssel máshelyütt is találkozunk a Magyar üveg- és Agyag újságban. „Gyáraink csakis az úgynevezett paraszt áru előállításával foglalkoznak és a finomabb ízlésű közönség körébe a magyar puha kőedény csakis mint különlegesség, mint magyaros motívummal díszített műtárgy kerül. A körültekintő és haszonra számító kőedénygyártás legfontosabb feltétele, hogy olyan czikkek gyártásával foglalkozzék, amiket az általános szükséglet követel." A hazai kőedény tehát — amelyet hazai alapanyagokból készítünk — képtelen felvenni a versenyt a külföldi kőedénnyel és selejt porcelánnal. A drága import-kaolinból gyártott porcelán még kevésbé alkalmas erre. Miután már Herend esetében is bebizonyosodott, hogy „magával a porczellán előállításával a gyárat fönntartani nem lehet, Baross Gábor kereskedelemügyi miniszter az iparügyek átvételével rögtön tanulmány tárgyává tette, hogy nem volna-e célszerű a porczellángyártás fönntartásával és emelésével egyidejűleg új jövedelmező iparágat megvalósítani? A tanulmányt siker koronázta, s a lefolyt két év után a gyár ma (1891-ben) azon a ponton áll, hogy a finom ízlést, és magasabb igényeket kielégítő porczellán mellett a kőedényt és a finomabb fayanceot is piaczra bocsáthatja." Ha a kőedény anyagánál és esztétikai megjelenésénél fogva valóban alkalmatlan arra, hogy a külföldi kőedénnyel és porcelánnal versenyezzen, akkor továbbra is nyitott a kérdés, milyen kerámiai alapanyag lenne alkalmas erre? A szakemberek egy része — köztük Schillinger Zsigmond — bírálta ugyan a kőedény anyagát, megjelenését, magyaros díszítését, tekin62