Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Borsodi Kismonográfiák 15. Miskolc, 1982)

dákat. Ehhez, a munkához a gazdaságok többsége rendelkezett a szükséges szerszámokkal (ácsfésze v. bárd, faragó balta stb.). A földön összeillesztett gerendavázak felállításában 10-15 férfi is részt vett. Gyakorlati szakismereteik mellett építkezési hiedelmeiket is meg kell említeni. Domaházán azt tartották a régiek, hogy az épületfát az erdőn holdtöltekor kell kivágni és a fejszével megkopogtatni, hogy ne essék bele a szú, tartós legyen. A ház küszöbe alá a múlt században még élő csirkét ástak el, hogy kár ne érje a házat. A századfordulón már inkább tojást tettek a küszöb alá, ami a gyarapodást célozta. Utóbb már pénzt is ástak el, hogy gazdag legyen a család. Elsőnek halni készülő öreg ember hált a házban, mert hamar meghal az, aki elsőnek hál egy új házban. Ezért szoktak macskát, kutyát is bezárni egy éjszakára. Beköltözéskor a gazda levett kalappal lépett be, vigyázva, nehogy megbotoljék és szentelt vízzel meghintette a ház négy sarkát. Raja (családja) ezt követően léphetett az új lakásba. Ezek a szokások ma már feledésbe merülnek, de amikor elkészül a tetőácsolat, ma is kitűzik a zöld ágat a mesternek szánt kendőkkel, és megisszák az áldomást. A barkó faházakban két vagy három rejtek (helység) volt. Ezeket is ravásfaM. „reggették el", választották el egymástól. A kétrejtekes lakás mindössze egy tűzhely nélküli, kis méretű pitarból és egy onnan nyíló, nagyobb méretű szobából állt, amit háznak neveztek. A háromrejtekes lakáshoz ezeken felül tartozott még egy pitarból nyüó, tűzhely nélküli helység is, a komra vagy komora, ami többnyire a fiatal menyecskék hálóhelye, holmijának tárolóhelye volt. A háznak az utca és udvar felőli oldalán csak földdel feltöltött járda, ereszalfa volt. Az épületek végéhez gyakran csatlakozott egy kis gabonás komra is, aminek az udvarról nyílt a bejárata. A régi faháznak csupán egyetlen helysége volt fűthető, a háznak nevezett szoba. Lapos tetejű kemencéje a hozzátartozó padkákkal együtt a helyiség alapterületének közel egynegyedét foglalta el. Mindig a pitar felőli falhoz helyezték, a sarokba. Űlőpadkája így is az ajtóig ért. Eredetileg a kemence szája a szoba utcai ablakai felé nézett, csak a múlt század végén épített és átépített kemencéket „fordították" a pitar felé, s fűtötték kívülről. A kemence szája előtt alacsony sárpadka volt, amit kociknak neveztek. E fölött, a kemence szájnyílásának felső peremétől a mennyezetig érő, füstelvezető kürtő volt látható (40. kép), amit mogyoró- és fűzvesszőből fontak, sárral kívül-belül megtapasztottak és a kemencével együtt fehérre meszeltek. Többnyire hengeres formájú volt, s egyik oldalával szinte hozzáépült a kemence elülső falához. Néhol a kemence fölött haránt megdőlve a pitar fala felé tartott és az ottani szabadkéménybe vezette a füstöt. Az ilyen kürtőt sípnak nevezték. Azonban a sípos kemence csak a múlt század utolsó harmadában, a szabad87