Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Borsodi Kismonográfiák 15. Miskolc, 1982)

tölgyfa végigérte az egész házat. Hosszabb lakóhelyiség közepén egy oszloppal támasztották alá, ennek feledésbe merülő neve: boldoganya (Hangony, Velkenye, Szentsimon, Domaháza, Péterfala). Faszögek álltak ki belőle, azokra akasztották a szűrt, tarisznyát, s egyéb holmikat. (Némelyek szerint a tetőt tartó ágasokat is nevezték boldoganyának.) A gerendavázas faház a néprajzi leírásokból jobban ismert, s a csűrökön, melléképületeken ma is tanulmányozható ez a technika. Utolsó példánya Domaházán maradt fenn. Ez a faház ravásolt, zsilipelt technikával épült 1908-ban, használt faanyagból, a Kis Sunyi had vállalkozását követően (38. kép). A földet elegyengették, ledöngölték és kijelölték a ház négy sarkának helyét. Ott egy-egy rövid, vaskos gerendát (gyámfái) ástak a földbe, éppen csak kiállt a végük. Ezt követően fektették le a talpfákat, a ház leghatalmasabb gerendáit, s rögzítették a sarkokon a gyámfákhoz. Ugyanakkor a hosszanti és a kereszt irányban elhelyezett talpfákat egymással is összefogatták csapolással. Az épülő ház négy sarkán a talpfákba állították a 2 méter magas sarokoszlopokat, és kb. 2 méternyi távolságot tartva további oszlopokat helyeztek el. Az oszlopoknak a fal vonalába eső oldalait középen teljes hosszúságban kivájták, zsilyipelték. Ezekbe a válókba csúsztatták véggel a tölgy- vagy hársfából hasogatott, durván bárdolt, széles pallókat, a ravásfákat. Végül a kész ravásfalat folyó gerendával, borító gerendával fedték be. Ezt az épület oszlopainak tetejébe fektették, azokhoz csapolással rögzítették. A padlást tartó átalgerenddkat a folyó gerendára fektették a falakra keresztben és úgy méretezték, hogy végük 60—70 cm-el érjen túl a falakon. Ezeknek a végébe csapolták a szarufák alsó végét, a felsőt meg egymásba és minden pár szarufát összefogattak egy kakasüllőnek nevezett fával az üstök (oromzat) közelében. A szelemen és ágasfák nélküli, kizárólag szarufás tetőszerkesztés a 19. század második felében vált uralkodóvá, s a századforduló táján az istállókat, csűröket is kizárólag szarufás tetővel építették. A tetőfedés hagyományos anyaga a kis kévékbe kötött szalma. A hargasokat, illetve a szarufákat előbb 30-35 cm-es távokon végig kifúrták, majd a lyukakba faszögeket vertek. Ezekhez fektették a hárs- vagy gyurtyánfiból hasogatott léceket, de vessző- vagy szalmagúzzsal a horgosokhoz, szarufákhoz is odakötözték őket. (Századunkban már inkább cigányszeggel szegeitek fel a léceket.) A házfedél régi neve takaró vagy haj. Ma is emlegetik, hányan laktak „egy haj alatt". Az épületek elején és végén a padlást (a padot) nem zárták le szilárd falakkal, csak fűz- vagy gyertyánfa vesszőből fonott sövénnyel. Ezt az oromzatot vértnek, vérteleknek nevezik. Házat családi összefogással, rokoni, szomszédi segítséggel építettek. Gyakorlott faragók, parasztácsok vezetésével faragták ki a boronafákat, geren86