Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Borsodi Kismonográfiák 15. Miskolc, 1982)

A magvas kendert rossz idő esetén miién kellett megszárítani. Ástak hozzá egy 2-3 m átmérőjű, kb. 150 cm mély gödröt, amibe lépcső vezetett le. A fenekén lassú tűz égett. A kendert a gödörre fektetett karókon helyezték el, s a felszálló meleg hatására 10—20 óra alatt megszáradt a kender. Ha vastag szárú, léhás volt, lassabban száradt. Némely falu szélén 8—10 milehely volt, s kenderszárításkor 30—40 asszony is összegyűlt körülöttük. Egyikük a tűzre vigyázott, a többiek mézes bort ittak, mulattak, s előfordult, hogy kigyúlt a kenderük, kmilézés emléke Gesztete, Zabar, Domaháza környékén, illetve Dédes körzetében, a Bán-völgyi falvakban a legélőbb. A kender megmunkálása a bitolással kezdődött. A lábbal mozgásba hozható kölyű (bitó) törőnyelve föl-le billegett, miközben egyik asszony igazgatta alatta a maréknyi rostot (22. kép). Ez a nehéz faalkotmány az Ipoly és a Sajó közötti területen általánosan elterjedt volt, de csak a Tárna vonalától keletre nevezték bitónak, és a Barkóság keleti peremén levő református falvakban már teljesen ismeretlen. A Sajó és a Bán-völgyében egy vágónak nevezett, tilóhoz hasonlóan kézzel működtetett eszközzel végezték a kender első törését. 23. kép. Kendertilolás a csűr előtt. Domaháza, Borsod m. Paládi-Kovács A. felv. 1960. 59