Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Borsodi Kismonográfiák 15. Miskolc, 1982)

A vadászat kisnemesi falvakban régi passzió, őzre, szarvasra, vaddisznóra, rókára mindig szívesen vadásztak. A farkas és a medve már a múlt században kipusztult. Hajtóvadászataikon a szegények is részt vettek, mint hajtók. Fennmaradtak lőfegyvert nem kívánó vadászgató módok is. Kisebb vadakat, nyulat, sőt őzet tudnak elejteni a csapásukon elhelyezett törökkel, hurkokkal. Télen a hóban meglátszik a nyúl csapása, megmutatja, hová kell a dróthurkot kirakni. Ozjárás mellé magasabban helyezik el a hurkot, hogy az állatnak a feje akadjon bele. Nem bokor tövéhez kötik, hanem egy fiatal fa koronáját hajtják le közel a földhöz, s ahhoz rögzítik. Amikor az őz beleakad a hurokba, rángatódzásával kioldja a biztosító pecket és a felcsapódó fa a vadat is a magasba emeli. Kisebb csapdákat vasból a kovácsok is készítették. Ezeket varjú-, patkány- és egérfogásra használták. Kicsi, a lyukhoz elhelyezett szőrvagy dróthurokkal fogták a cigányok az ürgét, akik az ürgehúst csemegének tartották. Farkasvermekről csak a múlt században élt öregek elbeszéléseiből tudnak és helynevekből következtetnek. Hegyes karókat, nyársakat helyeztek el a verem fenekén, vékony ágakkal fedték be és a tetejébe dögöt raktak csaléteknek. Valamilyen lépőcsapdát neveznek íó'rnek, ami a vigyázatlan állat lábára csapódik. A múlt század végén borsodi barkó falvak erdeiben a vadorzók baromfi lábszárcsontból készült sípot, nyéklőt használtak a vad (szarvas) csalogatására. A baromfit pusztító ravaszt (rókát) és a girindet (görényt) vasvillával szúrták le, ha sarokba tudták szorítani. Gyakran ejtettek fogságba mókust és mátyásmadarak (szajkót). Ezeket kalickába zárva tartották otthonukban a család szórakoztatására. A szajkónak a nyelvét is felvágták, hogy „jobban beszéljen". Akadtak szenvedélyes madarászok is (Sajóvárkony), akik lépvesszőket készítettek, enyvet főztek fagyöngyből és énekes madarakat fogtak be. Sokan tartottak kalickában stiglincet (pinty), mint kedves énekesmadarat. Madarakat és madártojást gyerekek, pásztorok, erdőmunkások szedtek ki a fészkükből. A feketerigóból ízletes levest főztek, a varjúfiókát pedig belezés, mosás után csipkefából készült nyársra húzták és szalonnával megtűzdelve pirították meg. Tavaszonként sok varjúfiókát megettek a pásztorok. Gyakorlott bojtárok botjukat elhajítva verték le az ősszel elnehezült fácánokat. A Barkóságban az erdőséghez kapcsolódott a méhészet is. Századunk elején a falusi méhesekben még főként odvas fatörzsekből kivágott köpüket lehetett látni. Szalmából font kasokat alig használtak. Deszkából készült kaptárok csak az utóbbi fél században jelentek meg. Domaházán a falusi méhesekben még ma is látni lehet olyan ódákat, amelyeket, mint a vadméhek eredeti lakását fűrészelték ki az élő fa derekából (törzséből). Az ilyen köpű gancsos (göcsörtös, púpos), nem tetszetős. Ezért a méhészkedők többsége ma már 31