Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Borsodi Kismonográfiák 15. Miskolc, 1982)

nagyobb darabokat saroglyán vagy szánra emlékeztető csúsztatón, korcsolyan hordták össze. A mészégetés ősi mesterségét Bélapátfalván gyári keretekben folytatják, az upponyiak pedig más megélhetést találtak maguknak. A vidék erdőségeiben a nyírfa nem gyakori, de ahol előfordul (Dédes, Bélapátfalva), a pásztorok tavaszonként megcsapolják és megisszák a levét. A nyírlét, viricset étvágygerjesztő hatásúnak tartják. Ismeretes a tölgyfa megcsapolása is, levével Dél-Gömörben a szarvasmarhát gyógyították. Domaházán a buddogó, erdőt kajtató emberek messziről felismerik a csapolásra alkalmas csertölgyeket (Quercus cerris L.) a törzsükön látható karvastagságú erről, fagylécről. Ebben ugyanis a nedvkeringés sokkal élénkebb, mint a fa törzsében. Egy-egy nagyobb érből rövid idő alatt kicsurog egy liter boza is, ahogy a csertölgy nedvét nevezik. Áprilisban—májusban csapolják a bozát, nyáron nem, mert kevesebb nedvet ad a fa, és az már nem ízletes. A fiatal fák bozá]& olyan, mint a „világos ser", de az öreg fa nedve vöröses színű, mint a „maláta ser", s az már nem is jó, mert érződik rajta a „büdös cserfaszag". A legegyszerűbb nedvcsapoló eljáráshoz elegendő egy hosszú nyelű fejsze vagy balta, és egy edény a boza felfogásához. Először is a kiválasztott nagyhasú bozaeret a talajtól 60—80 cm magasságban vízszintesen tányérosra bevágják. Azért csinálják meg először a tányért, hogy a lé felülről is oda folyjék, majd nagyobb lékot, hókácsot vágnak (1. kép). Ha ügyesen eltalálják az eret, sugárban ömlik a boza, gyorsan kell odatartani a kandlit, kulacsot vagy jobb híján a kalapot. Voltak olyanok is, akik nem baltával dolgoztak, hanem fúróval. Bocfáből (bodza) duduját (kb. 15 cm hosszú csövecskét) csináltak magúnak és azt a furatba helyezve az utolsó cseppig felfogták a fanedvet. Bartucz Pesta domaházi bíbányos ember (bűbájos) csakis így csapolta a fanedvet. Otthon is tartott belőle, mert még a tizedik faluba is hívták gyógyítani, hol emberhez, hol állathoz, s gyógyszerként használta. Pásztorok, favágók szívesebben itták a bozát, mint a forrásvizet, mert jobban oltotta a szomjukat, elősegítette a szalonna, a száraz ételek emésztését. Szokták adni véres tejet adó tehénnek, „vért hugyozó" ökörnek, lónak. A tudósasszonyok mindenféle gyomorbántalomra hasznosnak mondták. A boza emlékét helynevek is őrzik a vidéken (pl. Bozás lápa Domaházán, Boza Egerbocson), ami azzal magyarázható, hogy egyes erdőrészekben — fagyzugokban — a faállomány zöme sérült, fagyléces, azaz bozás csertölgyekből állt. Az erdőgazdaságok tiltják a fák rongálását, 1963-ban mégis 21 darab megcsapolt cserfát számoltunk össze néhány négyszögölnyi területen. A boza az Alföldön, különösen a két Kunságban, kölesből erjesztett, enyhén szeszes ital neve, amivel régebben a barkók is élhettek. A Boza szó családnévként és ragadványnévként is előfordul a barkó falvakban. 30