Szuhay Péter: A Szendrő környéki falvak paraszti gazdálkodása a kapitalizmus időszakában (Borsodi Kismonográfiák 14. Miskolc, 1982)

A múlt század végén még kevés udvaron volt kút, ezért az etetések után a falu közös kútjaira hajtották megitatni az állatokat. Századunkban már egyre több portán ástak kutat, s így könnyebbé vált az itatás is. A téli időszakban nemcsak az etetés és itatás követelt sok időt a parasztoktól, hanem az állatok tisztán tartása is. Amikor ugyanis egész nap az istállóban hevert a jószág, naponta meg kellett vakarni, kefélni a szőrét. A legelőn az állatok fákhoz dörgölőztek, magukat tisztították, s a trágyában (ganajban) is kevesebbet feküdtek. Most azonban minduntalan piszkosak voltak, s szőrzetük is bepállott. Ezért dörzsölték gazdáik szalmacsutakkal, kefével, vagy vakaróval. Etetés után az almot is kicserélték alóluk. Az elázott, trágyás szalmát kihányták alóluk, s tiszta szalmát hintettek el. A trágyát villával, saroglyával, vagy furikkal vitték a trágyadombra. Amíg kevés szalmát hintettek alomnak, addig nem is igen vitték ki naponta a trágyát, hanem hetente csak kétszer. Ahol több jószágot tarottak (2—3-nál többet) ott persze erre gyakrabban kerítettek sort. A múlt században gyakran, de még a 20. században is előfordult, hogy az ínségesebb esztendőkben kénytelenek voltak az erdőn alomnak való avart gyűjteni a parasztok. Századunkra azonban már általában a gazdagon való almozás a jellemző. Ebben pedig különösen azok a gazdaságok jártak élen, ahol a földterülethez viszonyítva kevés állat volt. Az istállók állapotáról általában nem sok jó mondható el. Még a nagyobb földön gazdálkodó parasztok is egy istállóban tartják lovaikat és marháikat. Az istállók közül kevésben készítettek hídlást, jobbára csak döngölt földön álltak a jószágok és vizelettől lucskos szalmában feküdtek. A lovak alatt már inkább volt hídlás. Előttük valamivel magasabb jászol állt, s magasabbra tették a rácsot is. Szarvasmarhából minden község nevelt apaállatot. A községi vagy társulati bika a közös istállóban, a fogadott pásztor keze alatt nevelődött. Takarmányukról a parasztok gondoskodtak, jobbára a társulat szénatermő helyeit használták. Minden tehéntartó gazda arra törekedett, hogy tehenét évente egyszer megtermékenyíttesse, hogy évente borjút nevelhessen. A lovakat csak állami méntelepen lehetett fedeztetni. Ha időben nem is egyszerre, de több helyen (Meszes, Szendrő, Edelény) volt méntelep. A lovak tenyésztése ezért főleg csak ott, a közeli falvak parasztjainak volt kedvező. A távolabbi falvakban ez az oka az anyaállatok kis számának. Az ilyen falvakban ivartalanítják főleg a kancákat, s csak igaerejüket hasznosítják. Az ivartalanításhoz sem a parasztok, sem a pásztorok nem értettek, ezért távolabbi specialisták tudására szorítkoztak. Az I. világháború körüli években még morvaországi miskárolók járták a vá119