Viga Gyula: Népi kecsketartás Magyarországon (Borsodi Kismonográfiák 12. Miskolc, 1981)

BEVEZETÉS A hazai etnográfia eddigi története során az állattartás és pásztorkodás volt az egyik legtöbbet kutatott téma. Nem véletlen, hogy Földes László bibliográfiája már másfél évtizeddel eízelőtt könyvtárnyi irodalmát tárta fel e kérdéskörnek,

1 s azóta sem csökkent a publikációs kedv ezen a területen. Az állattartással kapcsolatos kutatások és publikációk azonban nem egyformán részesítették figyelemben a problémakör minden területét, s az egyes állatfajokat. Ez természetesen érthető is, hiszen nem voltak egyforma jelentőségűek népünk életmódjában a különféle állatok. Nem jelentheti viszont azt, hogy a viszonylag kis számban tartott háziállatok (kecske, szamár, bivaly, öszvér) néprajzi szempontú kutatása nem járhat hasznos tanulságokkal az etnográfia számára, s nemcsak az érintett részfeladat novum voltával, hanem a népi gazdálkodás és életmód ebből általánosítható tanulságaival* is. Nem egyformán kutatott néprajzilag az un. kisállatok tartása sem. E csoportba a munkaerő szempontjából fel nem használt sertést, juhot és kecskét szokás sorolni.

2 A juhászat állattartó kultúránk talán legalaposabban leírt, s az állattartás tágabb európai kapcsolatrendszerében is elhelyezett vonulata. Lényegesen kevesebbet tudunk a sertéstartásról, s szinte teljesen kutatatlan a kecske, mely jelentőségét tekintve sem érte el az előző két állatot. Tanulmányunk ez utóbbi állat, s a magyarság kecsketartásának néprajzi ismertetésére vállalkozott. Elöljáróban jeleznem kell néhány jelenséget, ellentmondást, amelyek a munka egészén végighúzódnak. Ha tágabb földrajzi keretek felől közelítünk a mai hazánk felé, akkor a kecsketartás egyre csökkenő jelentőségét figyelhetjük meg. Magyarország — geográfiai okok miatt — nem igazán kedvező terület a kecsketartás számára. Nehézséget jelent az is, hogy a recens néprajzi vizsgála1 Földes L., 1963. s Belényesy M., 1956. 23. 5