Viga Gyula: Népi kecsketartás Magyarországon (Borsodi Kismonográfiák 12. Miskolc, 1981)

tok éppen a magyar nyelvterület azon részein lennének igazán érdekesek, amelyek ma már nem tartoznak hazánkhoz, ugyanis a kecsketartásnak viszonylag nagyobb jelentősége éppen a történeti Magyarország peremterületein volt (lásd II. fejezet). Hazánk mai területe tehát még a korábbinál is kevesebb lehetőséget kínál — a kutatást illetően — a recens néprajzi vizsgálatok számára. Mindez erősen érvényesül a történeti források használatakor. A kecsketartásra vonatkozólag viszonylag kevés forrással rendelkezünk, mivel az egész országot érintő összeírások esetén a feudális kor adminisztrációja általában együtt szerepeltette a juhot és a kecskét. A rendelkezésre álló történeti forrásaink zöme éppen a történeti Magyarország északi és keleti peremvidékéről való, ahonnan nem állnak rendelkezésre recens néprajzi adatok. Vagyis: recens néprajzi módszerrel elsősorban az a terület vizsgálható, ahol a kecsketartásnak kisebb jelentőséggé volt. Ebből az is következik, hogy ezen a területen elsősorban olyan vizsgálatokra van lehetőség, amely a kecskének és kecsketartásnak a más állatok tartására alapozott gazdálkodásba, paraszti üzemszervezetbe való beilleszkedését tárja fel, azt, hogy mikor, miért és hogyan került sor a kecske tartására, milyen szerepet kap az állat az életmódban, milyen elemeket adoptál az állattartó kultúra hagyományaiból, s milyen új elemekkel gazdagítja azt. A kecske biológiai-fiziológiai sajátosságaiból adódó különös egybeesés az, hogy a jelzett másodlagosság, az állattartó kultúra egészében betöltött szekunder jelleg, a más állatokkal való közös tartás évezredes hagyományai, a többi állatfaj tartásának „árnyékában", annak kísérőjeként való tartás kontinensnyi területeken mindig is jellemzője volt a kecsketartásnak. Ügy tűnik számunkra, hogy ezen állat tartása igen korai, primitív rétege az emberiség állattartó kultúrájának, melyhez külső — főleg szociális — kényszerek idején még ma is vissza-visszatér. Aligha van más háziállat, melynek tartásmódja, lehetőségei a kecskéhez lennének hasonlóak, mely esetenként éppen olyan közel áll a zsákmányoló életmódhoz, mint a tudatos termelő tevékenységhez, de alkalmanként feltétlenül a kettő határán helyezkedik el. Ez jogosít fel arra, hogy a rendelkezésre álló jelentős mennyiségű anyagot rendszerbe soroljam, összeállítva belőle egyfajta képet, mely ha nem is a kecsketartás egésze, de kijelöli annak fő vonulatait, problémáit. A munka során állandó gondként jelentkezett az, hogy a hazai és az egyetemes néprajzi irodalom is alig szentelt figyelmet a kecsketartásnak, legfeljebb mellékesen tett említést róla az állattartás más területeivel foglalkozó tanulmányokban. Külön nehézséget jelentett az is, hogy olyan adatok, tanulságok jelentkeztek, amelyek 6