Viga Gyula: Népi kecsketartás Magyarországon (Borsodi Kismonográfiák 12. Miskolc, 1981)

ralis szintnek megfelelően igazodik más állatok tartásához, vagy süllyed vissza a maga primitív szintjére, amely az állattartó kultúra legkorábbi, legarchaikusabb rétegét jelenti. A tudatos tenyésztői gyakorlat, s a hagyományos állattartó kultúrák átalakulása természetesen új feltételeket jelentett a kecsketartás számára is. Hazánkban az állomány számának és jelentőségének csökkenésével párhuzamosan, a téli legeltetést egyre inkább az istállózó tartás váltotta fel, s a falvak új gazdasági szisztémájában a kecskének gyakran már nyáron sincs helye a legelőn. Ennek ellenére, a kecsketartásban a takarmányozásnak mindmáig másodlagos szerepe van, melynek jelentősége elhanyagolható a legeltetéshez képest. A takarmányozás szerepe a legeltetési lehetőségek csökkenésével került előtérbe, s főleg ott játszik lényeges szerepet, ahol az állattartásnak nem voltak számottevő hagyományai (bányászok, munkások, s egyéb, nem mezőgazdaságból élő rétegek kezén). Ebben az esetben az állat tartásának sajátos, intenzív formája valósult meg: a kecskét egész évben ólban, ház körül tartják. Ennek oka azonban külső kényszer (legelőhiány), illetve a hagyományos paraszti üzemszervezet hiánya. A kecske istállózó tartása a kecskeállomány számának, s a kecsketartás jelentőségének csökkenésével került előtérbe, A hagyományos gazdálkodás idején a kecske takarmányozása télen is csak a legeltetés kiegészítéséül szolgált, s csak akkor, ha nem volt elegendő az állat számára a legelőn megszerezhető táplálék. A kecske számára való takarmánykészítésnek nem alakultak ki hagyományai, ez a feladat nem jelentett megkülönböztetett munkát a paraszti gazdaságban. Egy kecskét három mázsa szénán, még istállózó tartás esetén is, ki lehet teleltetni, s ezt a takarmánymennyiséget — részletekben — még háton is haza lehetett hordani. Azt tartják, hogy három-négy kecske fogyaszt annyi takarmányt, mint egy szarvasmarha. Ahol más állatokat is tartottak (szarvasmarha, ló), ott a kecske azok takarmányából kapott. Legfeljebb arra figyeltek, hogy számára a górés, gurdajos, ropogós hegyi szénát válasszák külön, mert azt jobban szereti, illetve a szarvasmarha ezt kevésbé kedveli. Akinek nem volt kaszálója, az még az árokparton is lekaszálta a gazamuzát a kecskének. A kecske szénáját alkalmanként külön kis boglyában tartották, vagy feltették az ól padjára (8. kép). Emellett kukoricaszárat, babhajat, répát, csillagfürtöt adtak az állatnak. Szemesterményt és jobb minőségű szálastakarmányt csak akkor kapott, ha az fölöslegben volt. Megetették vele a konyhai hulladékot, moslékkal is táplálták. A gondosabb gazdák abraknak darát, zabot, kukoricát adtak álla37