Viga Gyula: Népi kecsketartás Magyarországon (Borsodi Kismonográfiák 12. Miskolc, 1981)

alacsony szintjén — csak utolsóként részesedett a szűkös takar* mányból, s az istállózó tartásból. A legeltetés évi ritmusa azonban csak az utóbbi időben igazodott — a közös tartás miatt — más állatcsapatokéhoz. Ez a tartásmód azonban a kecske másodlagos vol­tát is jelzi az állattartásban*, azt, hogy léte elsősorban kísérője, má­sodlagos velejárója más állatok tartásának. A tartásmód extenzív voltát a szűk takarmánybázis tette szükségessé, melyből csak utol­sóként részesedett ez az állat. A legeltetéssel kapcsolatos adatok azt is jelzik, hogy a kecske­tartás, gyakran még más állatokkal való, járulékos együtt-tartás ese­tén is, alacsonyabb szintjét jelentette a pásztorkodásnak, mint a do­mináns állatállomány tartásmódja. A kárpáti adatok arra utal­nak, hogy míg a többi állat esetén, főleg juhoknál, a szakirodalom által Almwirtschaft, Alpwirtschaft néven számontartott magas­hegyi pásztorkodással találkozunk, ahol tavasztól őszig a magas­hegyi legelőkön van az állat, majd ősztől a faluban vagy a falvak közelében levő hegyi szállásokon feléli az összegyűjtött takarmányt, addig az ezen állatokkal együtt legeltetett kecske tartásmódja elté­rő. A kecskéket lényegében az alacsonyabban fekvő erdős zóna területére hajtják a magashegyi legelőkről: a falvak körüli erdők­ben teleltetik őket. Hasonlóan a takarmányozás teljes hiányára utalnak azok a dél-erdélyi adatok, amelyek szerint a Déli-Kárpá­tokból — a nyári legeltetés után — a kecskéket is behajtották az Al-Duna árterére, s ott teleltették őket. A Mediterráneum térsé­gében domináns állattartó szisztéma, a transhumance zömmel éppen a juh és a kecske tartásán alapult. 37 Ha megfelelő takarmány esetén gondoskodtak is mindenütt a téli takarmányozásról, ínségesebb idők­ben újra csak a kecske szorult a tartásmód legextenzívebb keretei közé. A kecske tehát alkalmanként még a vándorpásztorkodás rend­jében is a primitívebb formákat őrzi, tartásának színvonala még az adott állattartó kultúra általános szintjét sem éri el- A tartásmó­dot tekintve olyan kísérője volt tehát a kecske tartása más állatfaj­tákénak, amely azok sodrával, lendületével sajátos szimbiózisban élt, rendszerük árnyékában, s mely nem igényelt az állattartó üze­mektől és a pásztoroktól külön befektetést, felkészülést, s mégis, a gondoskodás teljes hiánya esetén is hasznot hajtott, ami, ha nem is volt túlzottan jelentős, de biztos volt. A Kárpát-medence térségé­ben tehát sajátos kísérője a kecsketartás az állattartó kultúrának, amely mindig a geográfiai viszonyoknak, gazdasági-szociális-kultu­37 Földes L., 1968. 231. skk. 36

Next

/
Thumbnails
Contents