Viga Gyula: Népi kecsketartás Magyarországon (Borsodi Kismonográfiák 12. Miskolc, 1981)

6. kép. Pányván „gallyazó" kecske (Tiszasas, Szolnok megye) kecskét általában a juhval és sertéssel sorolták egy kategóriába, s egy számos állatként 2—3—4 kecskét lehetett legelőre hajtani. Az Aggteleki-karsztvidék falvaiban a második világháborúig 5—6 hold föld birtoklása jelentett egy legelőjogot, vagyis jelentette 1 szarvasmarha ingyen való legeltetését. Két hold után lehetett kihajtani 1 sertést. Három sertés volt 1 szám, s hasonlóan 1 számba vettek 3 kecskét is. Később már a kecskét és gidáját vették 1 számnak. Mivel századunkban már főleg a földtelenek és kisföldűek tartottak kecskét, így pénzért, terményért vagy dologért váltották meg a legelőjogot a telkes gazdáktól. A második világháború után, a legelőjog hagyományos rendszerének felbomlásával mindenütt pénzben fizették a legelőbért, fűbért, szájbért Ennek összege napjainkban évi 40—150 forint között változik, s részben a legeltetés helyi lehetőségeitől, részben pedig— nem kis mértékben — a kecsketartás elfogadásától, megtűrésétől függ. Az alföldi falvakban, ahol nem volt a kecskének legelője, a. tartásmódnak egy sajátos formája, a pányván való legeltetés rendje alakult ki (5. kép). A kecskét lánccal vagy kötéllel kötötték egy levert karóhoz, s naponta kétszer — miután lelegelte az elér29