Viga Gyula: Népi kecsketartás Magyarországon (Borsodi Kismonográfiák 12. Miskolc, 1981)
hető területet — odább kötötték. Kikötötték a kecskét az árokparton, kertek aljában, szőlőkben, s szinte minden talpalatnyi helyen, amit legeltetéssel hasznosítani lehetett (6. kép). A kipányvázott állatnak faágat is törtek, délben vödörből megitatták, s általában naponta háromszor fejték őket. A második világháborút követő ínséges esztendőkben, amikor országosan is nagyobb lett a kecsketartás jelentősége, az állam központi rendelkezésekkel igyekezett felkarolni a tartást. Ebben szerepelt az is, hogy a Földművelésügyi Minisztérium 1948-ban intézkedett a kecskelegelők kijelöléséről: „A kecsketenyésztés széles körű felkarolásához, s így a tejellátás fokozásához igen fontos állattenyésztési, valamint szociális érdekek fűződnek. A földreform végrehajtása során földhöz jutott újgazdák, valamint a nem mezőgazdasági foglalkozású lakosság is ma már nagyobb számban tart kecskéket. Ennélfogva szükségét látom annak, hogy a legelőbirtokossági közös, valamint a községi (városi) közlegelőkön a kecskék részére legelőt biztosítsanak .. . Tekintettel arra, hogy a kecskék rágásukkal a legelők gyepezetét a szarvasmarháknál és lovaknál jobban igénybe veszik, ezért a kecskéket elkülönítetten kell legeltetni... ahol ... a juhok részére külön legelőrész jelöltetett ki, a kecskéket a juhokkal együtt, ahol pedig a juhok nem járnak a legelőre, ott a sertésekkel együtt kell legeltetni." 8 A rendelkezés kevés helyen valósult meg, illetve rövid időre lett csupán gyakorlat (7. kép). A kecske — az alföldi jellegű területek népének gazdálkodási struktúrája miatt — nem tudott mélyen meggyökerezni a területen. Véleményünk szerint ez az alföldi falvak korábbi életmódjában is így lehetett. A legeltetésnek, s tartásmódnak lényegesen gazdagabb kultúrája jellemzi az ország peremterületeit, a hegyvidéki erdős zónát. A kecsketartásban itt az erdei legeltetés játszott fő szerepet. A hegyvidéki területeken kiterjedt legelők álltak rendelkezésre, csupán az erdővédő intézkedések vetettek gátat az állomány túlzott szaporodásának. Mivel a XVI. századtól a XIX. század közepéig csupán Tagányi Károly erdészeti oklevéltára másfélszáz olyan oklevelet tartalmaz, amely a kecskék erdei kártételével, a kecsketartás tiltásával foglalkozik, 9 így megbízható képet alkothatunk a kecskék erdei legeltetéséről, az erdővidék kecsketartásáról. I. Ferdinánd, már 1555-ben leiratot intézett az alsó-ausztriai kamarához, hogy a kecskéket a magyar bányaerdőkből tiltsák ki, majd 1558-ban utasította 8 Földművelésügyi miniszter 145. 889. — 1948. II. 4. sz. rendelete. (Az adatért Szabó Istvánnak mondok köszönetet.) 9 Tagányi K., 1896. I— III. 30
