Viga Gyula: Népi kecsketartás Magyarországon (Borsodi Kismonográfiák 12. Miskolc, 1981)

5. kép. Pányván legelő kecske (Kéleshalóm, Bács-Kiskun megye) tűrték meg a kecskét, csupán néhány alföldi faluból van adatunk arra vonatkozóan, hogy külön járása volt a kecskének.

0 Ez azonban olyan helyet jelentett (vízjárta, agyaggödrös, terméketlen, homokdombos), ami nem volt alkalmas művelésre, de még más állat legeltetésére sem. Helyenként azt engedélyezték, hogy az aratás után — ekkor külön szervezett — kecskenyáj a tarlót járja annak őszi leszántásáig. Erre az időre külön kecskepásztort fogadhattak az állatokhoz. A közbirtokosságok, legeltetési társulatok kezében főleg a kecske fűbérének, ZegeZőbérének emelése volt a fő eszköz az állatnak a legelőkről való kiszorítására. A kecske legelőbére, legeltetési joga időben, s tájanként is változó volt. Tokaj-Hegyalján a XVIII. század végén 1/2 krajcár volt a legelőbér, ugyanannyi, mint a szarvasmarháé. Ha nem volt a kecske gazdájának ugarföldje, akkor 1—1 krajcárt kellett fizetnie állatonként.

7 A határhasználat hagyományos rendszerében a kecske legelőjogát a többi számos állat jogának arányában határozták meg. A ü Sgy: Kéleshalom, Cibakháza, Csépa. 7 Hőgye h, 1972. 134. 28