Viga Gyula: Népi kecsketartás Magyarországon (Borsodi Kismonográfiák 12. Miskolc, 1981)

primitív színvonalon maradt, s éppen ez tette lehetővé, hogy szociális kényszer esetén újra, meg újra vissza lehetett nyúlni ehhez a gazdasági tevékenységhez. A kecskét tartó gazdaságok formái alapján is eltérő típusai rajzolhatok meg a kecsketartásnak, történeti adatok alapján. Ezek a típusok azonban főleg a gazdaságok eltérő üzemszervezetére utalnak, s nem eltérő tartásmódra. A legszegényebb parasztcsaládok, s a nem mezőgazdaságból élők számára a kecske a minimális létfeltételt biztosította, de szerepet játszott a komplex üzemű parasztgazdaságokban, a pásztorok állattartásában, s az allodiális majorságok gazdálkodásában is. 6. A kecsketartás gyakorlata, az állattal kapcsolatos teendők a magyar állattartás erőteljesebb vonulataihoz igazodtak. A vegyes nyájak, s az, hogy a kecske sokszor más állat tartásának hagyományait örökli, azt eredményezi, hogy saját kultúrája, ismeretanyaga ezen állat tenyésztésének alig van: a tartás évi ritmusa, eszközei, eljárásai főleg a szarvasmarhatartással és a juhászattal mutatnak rokonságot. Elsősorban a terelő- és hívószavak, valamint a különböző nemű és korú állatok megjelölésére szolgáló kifejezések utalnak az állat tartásának történeti rétegeire. 7. A kecskepásztorok, mint külön foglalkozás képviselői, nem tartoztak a pásztortársadalom zárt rendjébe: valószínűleg mindig a társadalom perifériáján élő szegény emberekből kerültek ki. Ritka volt az önálló kecskenyáj is, így a kecskék őrzése más állatok pásztorainak feladatköréhez tartozott. A kecskék legeltetési lehetőségének csökkenésével a pásztoroktól egyre inkább „állatgondozók", elsősorban asszonyok és gyerekek vették át a kecsketartás munkáját. A kecsketartás tevékenysége az állatok egész éves legeltetési rendjéhez igazodott. A kecskepásztor kevéssé megbecsült voltát jelzi alacsonyabb pásztorbére, kevesebb járandósága is. A kecskét őrző személyek az újabb időben gyakran nem is pásztorok a szó valódi értelmében, hanem alkalmi munkát vállaló szegényemberek és gyerekek. 8. Népünknél a kecsketartás elsődleges haszna a tej, mellette csupán másodlagos jelentőségű a hús. A történeti adatok azt jelzik, hogy — főleg kézműves mesterek kezén — az állat bőrének és szőrének is nagyobb jelentősége volt az elmúlt időkben. A kecske tejét zömmel a tehéntej pótlására használták, a tejoltókat ismerő gazdák, főleg juhot tartók kezén azonban a kecsketejből a tejtermékek gazdag variációja állt elő. A tej feldolgozása főleg a tehéntej és a juhtej mintájára történt, eszközei, eljárásai azok adaptálására utalnak. A kecsketej feldolgozása jelzi az állat 129