Petercsák Tivadar: Hegyköz (Borsodi Kismonográfiák 6. Miskolc, 1978)

drótosoknak nevezték őket. A hegyközi ablakosok egy része a 20. század elején már együtt sajátította el a drótozást és a bádogosmunkát. A bádogozás mellett azonban még a két világháború között is akadt drótozni való cserépedény. A cserépedények drótozását Szalontai Barnabás részletesen ismerteti. Az egyéb munkalehetőségek növekedésével fokozatosan csökkent a vándoriparral foglalkozók száma. A második világháború előtti években Nagyhutában kb. 15 ablakos és 45 drótos, Vágáshutában kb. 20 ablakos és megközelítően 70 drótos, Kishutában pedig kb. 10 ablakos és 40—50 drótos volt. Az 1950-es években tömegesen hagyták abba a vándoripart, s vállaltak munkát az erdészetnél, a pálházi ipartelepen és a perlitbányában. 1969-ben a három faluban 30—35 ember foglalkozott drótozással, ablakos pedig már csak Nagyhutában élt (két 70 éven felüli férfi). A három község közül régen és jelenleg is Vágáshutában található a legtöbb vándoriparos, ami a község elzártabb helyzetéből következik. A hegyközi vándoriparosok kisebb része űzte állandó foglalkozásként az ablakozást és drótozást. Nagyobb részük vándorlását az erdei munka és a földművelés határozta meg. Télen ölfát vágtak és közelítettek az uradalmi erdőben, nyáron pedig kepébe arattak a szomszédos és távolabbi falvakban. Az ablakos és drótos mesterségét a fiúgyermekek már 14—15 éves korban megtanulták apjuktól, idősebb testvérüktől. A vándoriparosok indulását mindig nagy készülődés előzte meg. Az asszonyok 28. kép. Vándor ablakos, hátán kroénával. Debrecen. Petercsák T. felv.