Katona Imre: Miskolci kőedénygyárak (Borsodi Kismonográfiák 4. Miskolc, 1977)

század első évtizedeiben már nemcsak a mészáros céh szerezte meg a királyi szabadalmat, hanem a szabók, vargák és szűcsök is. Míg Diósgyőr a várral, mint központtal uradalmi centrum — Miskolc a megyei és a városi igazgatás központja, fóruma. Állami és megyei hivatalaiban intézik a város és a megye dolgait, problémáit. Diósgyőr s Miskolc — a feudális uradalom s a polgárváros — évszázadok óta szoros kapcsolatban állt egymással. Hol szemben álltak és versenyezve az elsőbbségért, hol egymás mellett, mintha érdekeik találkoznának. A két város: két életforma. Ezért már a középkortól — ha nem régebben — igen jelentős mozgás, fluktuáció van a két város, illetve városrész között. A jobbágysorból kiemelkedő iparosság elsősorban a város igényeit igyekszik kielégíteni. Mint céhtagok, továbbra is az uradalom utasításainak, parancsainak végrehajtói. Noha már a XIV. századtól találkozunk iparosokkal Miskolcon, számuk mégis csak a török háborúk után emelkedik jelentősen. A XVII. század 90-es éveiben az iparosok száma 120-ra tehető, a XVIII. század 30-as, 40-es éveiben azonban már a másfél százon is túl van, nem számítva a céhen kívüli csoportokat és a kisebb iparágak művelőit, akik nem meghatározott átalányösszeggel adóztak,

2 s így nem szerepelnek a rendelkezésre álló kimutatásokban. A XVIII. század végén mintegy 30-féle mesterséggel találkozunk Miskolcon, köztük a fazekassággal is. E fazekasok — az ország más mestereihez hasonlóan — máz nélküli és mázas edényeket, kályhákat készítettek, sőt áruikkal nemcsak Miskolcon és közvetlen környékén találtak piacra, hanem az ország távolabbi vidékein is. A XVIII—

XIX. századból a miskolci Herman Ottó Múzeumban fennmaradt — feltehetően Miskolcon készült — kerámia céhedények semmiben sem különböznek az ország más részein készült fazekasmunkáktól. Azoktól is alig-alig térnek el, melyek a diósgyőri ásatáskor kerültek felszínre. E cserepek, különösen a máznélküliek és az agyagmázasak, tehát a feltétlenül itt készült edények közt sok olyan darab található, melyeken a használatnak semmilyen nyoma sincs. Ezek anyaga ugyanaz a sovány, alacsony hőfokon égő sárgaagyag, mely a vár körül, különösen az északi vizesárok és a felvonóhíd maradványainak feltárásakor — alig fél-egy méter mélyből — került elő. Ebből talán arra is következtetni lehet, hogy a XVIII— XIX. századi miskolci és a XVII. századi diósgyőri fazekasság között kontinuitás van. A kézműiparszerű edénykészítés mellett a XVIII. században már Magyarországon is fellendül a manufakturális kézműipar. A XVIII. század közepén Holicson, majd Tatán, Budán, Pongyelokon, Dejtén, Modoron, Gácson és Kisbéren készítenek manufakturális kerámiát. A XVIII. század végétől már üzemszerűen állítanak elő kőedényámt Magyarországon (Holies, 1786). Az általános ipari fellendülés nemcsak a kisiparra gyakorol ha-