A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1906/7. évi évkönyve (Miskolc, 1909)

Az üldözött vadak a rengetegben, A mikre törnek vérszomjas kopók : Felényi kínt se állnak ki sebzetten, Mint ti, dicső hazátlan bujdosók ! Bolyongva jártatok e nagy világban, Fedélt ki adna és ki kenyeret ? ! Egy gondolat gyötört az árvaságban : Hazátok is visel bilincseket. Felhő verődött össze a sóhajból, Szél hozta erre röpke szárnyain. És megpihent zokogva, szánalomból Ónod, Patak vérmosta várain. Dicső Rákóczi ! Oh, ki tudhatá azt, Hazád iránt szíved mit erezett ? ! Hittel ölelted át az égi támaszt, Ki érted a keresztfán vérezett. S ha arra gondolái : az óra kondul, De látni szép hazád sosem fogod : Hogy össze nem szakadsz a fájdalomtul, Hogy nem magyar föld őrzi szent porod De győz az eszme ! Sírod im' kitárul S te halihatatlan, elhagyod helyed. Lehull a kő kriptád vasajtajárul, Megőrizé soká porhüvelyed. A három bérc s a négy folyó vidéke Zug, zeng, lobog, nem ismer hervadást. Eléd borul hazád imádott népe S ünnepli a dicső feltámadást ! Amerre mégy, a földnek szíve reszket Túláradó, boldog öröm miatt. Ledöntve a négyszázados keresztet, Hegy-völgy kiált: hazánknak megviradt! Csodás, dicső kuruc világ van újra, Mind, ami kincs, fény, pompa megjelen. — Ilyen az égre tört igazság útja, — Tanunk : ez új húsvéti győzelem ! De szellemed, e lángoló tűzoszlop Harsogva menydörög felhők felett: Ma még a gyilkoló köd el nem oszlott, Ne üljetek győzelmi ünnepet. Fellángolása hősi kebleteknek Tünékeny, mint lidérc-fény lobbanás. Szabadságot ti még nem érdemeltek, Még messze van a nagy feltámadás! Eszméimért ha küzdeni ma szégyen: Az én zászlóm alá ne álljatok. Sorvadjatok rabságnak éjjelében; Korbácsütést dicsérjen ajkatok,