A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1906/7. évi évkönyve (Miskolc, 1909)

De én hiszem! A nagy nap eljövend még S e törpe korba hősi vért lövel. Izzó parázs lesz akkor itt ez emlék S tudjátok-e, a nap mikor jön el?! Ha majd a hősöket nemcsak temetni, De megbecsülni tudod nemzetem ; Ha könnyedén nyakad járomba vetni Megtiltja éltető honszerelem; Ha rút önérdek nem tapad nevedhez, De élsz c honnak szentül, igazán : Akkor dicső feltámadásod meg lesz S örökre állsz szabad magyar Hazám ! Ünnepi beszéd a színházi jubileumon 1907 október 15-én. Tartotta : Dr. KOVÁCS JÓZSEF. Ez a hajlék, melyet Borsodvármegye közönsége a közművelődésnek 1857-ben emelt, immár ötven éves múltra tekinthet vissza. A magyar színművészetnek azonban városunkban több egy évszázada, hogy oltárt emeltek azok az apostolok, akik szentekhez méltó önmegtagadással városról-városra jártak és a legnagyobb nélkülözések között terjesztették a kultúra igéit. Báró Wesselényi Miklós lelkes izgatása felrázta tétlenségéből az elfogult lelkeket, az ö korát megelőző szellemi kiválósága nemcsak hogy Erdélyben vetette meg alapját a magyar színjátszó művészetnek, hanem védszárnyai alatt Magyarországon is hazát nyert a színművészet. Az ő fellépése létjogot ad a magyar színművészetnek és nemcsak divatból, de belső meggyőződésből a magyar városok szeretettel és lelkesedéssel fogadják az úttörőket. A magyar városok közül Miskolcz az első, amely nagy küzdelem után állandó hajlékot, színházat teremtett. Hosszú vajúdás után 1823-ban nyitják meg az első színházat a miskolczi kvártélyház nagytermében, e célra épült színházban Kisfaludy Károlynak „A Tatárok Magyarországon" című színdarabjával. A színház azonban teljesen csak 1826-ban készült el. Az első bérlők sorában ott találjuk az ország főrangú és a vármegye legelőkelőbb családja élén gróf Széchenyi Istvánt, aki páholy bérletét 300 forinttal megváltván, a hozzá intézett köszönő sorokra,így válaszol Borsodvármegye karának és rendéinek. „En is azt tartom, hogy a nemzetiségnek feljebb emelésére semmi hathatósabban nem szolgálhat, mint a nemzeti nyelv kipallérozása, semmi sem fejti ki pedig a nemzeti nyelvnek lelkét úgyannyira, mint a közönséges helyeken előforduló színjátékok." „És ámbár nagyon szomorú az, hogy oly nagy hazánkban csak Miskolczon áll oly intézet, amely e nagy célnak megfeleljen, azért belsőképen mégis örül a szívem, hogy valahol már a kezdet meg vagyon". „De ha a Múzsákra nézve is ezen Intézetnek most s idővel semmi haszna sem lenne is, jóltevő ereje más tárgyakra nézve mégis megmaradandó, mert ezen áldozatok, melyek a hazáért és a nemzetért tevődnek, akármily csekélyek és titokban áldoztattak legyenek is, azért mégis soha el nem veszhetnek, úgy, mint az a vér, mely a szabadságért folyt, soha el nem vész, hanem az egész emberiség hasznára legédesebb gyümölcsöket hoz". Gróf Széchenyi István epistólája új erőt öntött a küzdők sorába, példája lelkesítőleg hatott az ország és a vármegye közéleti férfiaira.