Balogh Bertalan szerk.: A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1904/5. évi évkönyve (Miskolc, 1905)

II. RÉSZ - Helyesírási apróságok. A szók kiejtéséről

sített kiejtéshez alkalmazkodunk beszédünkben és Írásunkban ; a képzett és ragozott szóknál pedig nem tévesztjük szeműnk elöl azt a szabályt, hogy a gyökszó, képző és rag betűit csak akkor változtassuk, mikor arra a százados szokás által szentesített gyakorlat kényszerít. A gyök, képző és rag betűit nem tarthatjuk meg mindig; de a legtöbb esetben lehető azok megtartása, vagy legalább annak a jelzése, hogy a használt ragozott vagy képzett szón felismerhessük az egyes elemeket. A szokás által szentesített változtatások némelyikére megtalálhatjuk az eligazító szabályt; de vannak egyes esetek, mikor arra a kérdésre, hogy ezt vagy azt a szót miért kell így vagy amúgy írnunk, alig adhatunk más feleletet, mint azt, hogy ezt a régiek is így írták, a mai tudósok is így írják. Ez mindenesetre nagyon gyarló ok; de mégis ok. A nyelvet művelni, tisztítani lehet és kell is ; de csinálni nem szokás ; az csak úgy magától képződik ezredévek forgása alatt. Tőlünk az is elég, ha a képződés szabályait felismerjük. Felolvasásaim alapjául az Akadémia helyesírási szabályait választottam. Annak a kiejtésről adott szabályai közül néhányat már más alkalommal megismertettem, néhányat még megismertetni nem látok feleslegesnek. „A helyesírás alapjául szolgáló kiejtés" cime alatt a 3. §. III. számú szabályában ezeket olvassuk: „Egyes esetekben az irodalmi hagyomány oly erős, hogy a kisebbség kiejtését tartja meg, tehát olyan kiejtést jelölünk az írásban, mely a múltban volt a többségé, sőt néha olyant, mely egyáltalán eltűnt már a kiejtésből (legalább a népéből). így: „a., A honnan kérdésre felelő névragokat, vagyis a ból, bői, ról, ről, tói, tői ragokat ma is általánosan ó, ö-vel írják, ámbár az ú, ű-vel való ejtés a műveltek beszédében is nagyon el van terjedve." A szabály első része teljesen elég lett volna; mert a kétféle kiejtésre elfogadható okot nem tudok, és ha a búi, bal, ml, rül, túl, tűi kiejtések még ezután is megmaradnak, annak az lesz az oka, hogy ezeket az Akadémia még most sem jelenti ki fölöslegeseknek és mellőzendőknek. A szabály folytatása ez: „Költőknél rímben s a mérték kedvéért gyakoriak a búi-, bül-, ruf-, rűl-íéle alakok is, sőt