Balogh Bertalan szerk.: A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1903/4. évi évkönyve (Miskolc, 1904)

II. rész - Bródy István

— Papucs alatt görnyedsz te, Pista. Újra kacagtak, Bárdy is nevetett. — Ebben is igazatok van — szólt Bárdy — olyan papucs alatt lenni, mint a minő alatt én görnyedek, maga a legigazabb boldogság. Mire ezt kimondta, homlokon csókolta a felesége, aki a nagy hahotára észrevétlenül bejött. — Látjátok - folytatta Bárdy s átölelte feleségét — ezért az asszonyért mindenre képes vagyok. Tudom milyen életet éltem és tudom, milyen életet élek most. Azt is tudom, hogy itt a hányan vagytok és még igen sokan, a fél megye, mind lebeszélni igyekeztetek, hogy ne legyen a feleségem. Ő mégis hozzám jött. Meghálálom neki. Nem az az eskü köt, amelyet neki tettem, de az, amelyet magamnak fogadtam. Ha egyszer megszegném, soh' sem látnátok többé. — Kár ilyen esküt tenni ! — Miért?! — Mert a vér nem válik vizzé ! . . . A férfiak, hevülten a bor gőzétől, ismét fölkacagtak. Bárdy elsápadt. Aztán magához szorította feleségét és csöndesen, suttogva kérte: — Soha se hagyj magamra ! . . . * Budapesten, az » Arany kakas «-hoz címzett vendéglő nagy földszinti éttermében vacsorázik három régi jó barát : a bolondos Nagy Feri, akinek annyi különféle szenvedélye van, hogy sorát sem ejthetem, a lobbanékony Körtvélyessy Imre, aki a főváros minden szép asszonyát ösmeri és — Bárdy István. — Te Pista! — szól Körtvélyessy, — te úgy nézel ki, mint egy medve. Alig lehet reád ösmerni. Látod — szól Nagy Ferihez — aztán házasodjék meg az ember! Erre itt alig lehet ráösmerni. Szótlan, mogorva és — esküszöm, most se ide figyel, hanem haza gondol a feleségére, meg a porontyaira. Talán nem is tudod már azt a nótát, hogy: »En vagyok az, aki nem jó?!« Hej, Vilmos, húzzad csak! Pista elmosolyodik s a cigánynak, aki felösmerte benne a régi jó mulatós cimborát s alázatos mosolylyal közeledik, kezével int.