Balogh Bertalan szerk.: A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1903/4. évi évkönyve (Miskolc, 1904)

II. rész - Bródy István

Hozzák a pezsgőt. — Igyál hát ? ! — Nem iszom. Nem iszol ? ! — Egyáltalán nem iszom. — Velünk csak kocintasz ? — Bocsássatok meg, de nem tehetem, megfogadtam. — A feleségednek persze ! — Nem, magamnak. A jó barátok kacagnak. — Akkor hát igyunk mi !.. . Hanem mégis fogsz te velünk inni! Hé, Vilmos, azt a másikat, emlékszel? A cigány közelebb jön. A hegedű sír kezében és az az átkozott gordonka, amint zokogva, búsan, szomorúan adja ki a régi kedvenc nóta gyönyörű dallamát, addig-addig puhítja a kemény férfi lágy szivét, hogy mikor Körtvélyessy magasra emelve poharát, elkiáltja: — A feleségedre, pajtás ! Bárdy színültig kiüríti poharát. Megindult a láva, mert az volt, égő tüzes láva : az erővel leláncolt szenvedély. A lánc elszakadt. Ürült a pohár pohár után, palack palack után. Maga Bárdy volt, aki indítványozta, menjenek az orfeumba. Az úton is itták a tüzes italt. * Minek is jöttél te Pestre, jó Bárdy István?!... Hiába kérted a feleségedet, soha se hagyjon magadra, mégis egyedül küldött azért a nyomorult kis örökségért. Előtte mondották pedig a szemedbe, hogy a vér nem válik vízzé ! Kerülted a régi emlékeket. Ki gondolta volna, hogy a régi cimboráid, meg a cigányod is most már az Arany Kakasba járnak. — Most már itt van a baj, az igen nagy baj. Bárdyék ott mulatnak az orfeumban. Dehogy is mulatnak, dorbézolás az már. Még annál is több. Az a kábitó szemű Pip, valami túl a tengerről ide szakadt táncosnő, tisztára elbolondította őket, elvette az eszöket. Most már az sem elég, hogy ott mulatnak, mert Nagy Ferinek az az ötlete támadt, hogy haza mennek s a kábító szemű