Szentpáli István szerk.: A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1901. évi évkönyve (Miskolc, 1902)

A mûizlés fejlesztése és elterjesztésé. Irta és a miskolczi Közművelődési Egyesületnek 1902. február 23-ik ülésén felolvasta Kiss Lajos. A rajzolás tehetsége — mondhatni — veleszületik az emberrel, a mennyiben a természettől beléojtott alkotás ösztönén alapszik. Lélektani fejtegetések helyett elég lesz csak a mindennapi életből vett egyszerű tapasztalatra utalnom. A gyermeket nem ez az ösztön vezérli-e, midőn papirosra, tárgyakra, különös előszeretettel pedig a falakra szénnel, vagy krétával mindenféle ákombákot, kezdetleges alakokat rajzol? Hiszen a görög képirás eredetéről is egy ehhez hasonló poétikus rege maradt fel. -— Midőn egy görög ifjú hosszabb xítra távozóban jegyesétől búcsúzott, a leány az ifjúnak a falra vetődött árnyékát egy széndarabbal körülvonalozván az arczélben levő konturrajzban oly meglepő hasonlatossága arczképet alkotott, hogy nemcsak ő lelte benne vigasztalását és gyönyörűségét ifjának távolléte alatt, hanem a görög művészet domborművein és hihetetlen finomságú camaeáin minduntalan előforduló felséges — u. n. klasszikus — arczélek eredetét is erre a mesés véletlenre viszi vissza a rege. Ez a gyermekkori ösztön folytatólagosan működik, sot fokozódik az ifjú korban, midőn az itjú a legkülönfélébb rajzolatokkal igyekszik ideáljának tudtára adni érzelmeit. Ezen rajzolatok között leggyakrabban szerepel az egyes, vagy kettős szívalak, a melyet az ifjak, ha nem is köbe, de a fák kérgébe oly előszeretettel metszenek bele. Hát még papíron hányféle változatát örökítik meg ezen és más hasonló jelképeknek! Igy kiséri a rajzolás ösztöne az embert egész életén át és ez adja meg a magyarázatát a dilettantizmusnak, vagyis a művészetek valamely ágával, különösebben a rajzolással előszeretetből, műkedvelésböl való foglalkozásnak.