Szentpáli István szerk.: A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1901. évi évkönyve (Miskolc, 1902)

Fenyvesek közt. Ill vagyok, ill vagyok, a hová ugy vágytam, Sok reménység után teljesült a vágyam : Kengeteg erdőség fenyves hűvösében Pihenek, mint gyermek az anyja ölében. Mintha az őstemplom falai közt járnék. Magas boltivekről reám hull az árnyék; Mély csend van körültem, édesbús nyugalom Fejemet öledbe óh szent hely lehajtom ! Fenséges oszlopok tartják a boltivet. Köztük a napsugár rajzol oltárképet, Dicssugár övezi a rengő koronát. A szél zendülései) hallom az orgonát . . . Milyen bús sóhajtás ! . . . mily fájó siralom ! . A föld szive melyén átzúgó fájdalom. A mig c zúgás hangján elmerül a lelkem, Álomképeit járnak, szállnak át felettem. Viharos időknek daliáit látom, A mint atalkelnek a honi határon. Uj hazát keresnek, vitézséggel, hírrel; S fölszentelik földjét a kiontott vérrel. Oh talán az erdő, a fenyves zúgása Az eleseit hősök lelke sóhajtása ! . . . Talán e rengeteg égbe nyúló fája Ott fogamzott az ö hős szivök porába? Azért oly sudarak, azért oly erősek. Bennök él a szive az elveszett bősnek S a hányszor éri a hazát egy-egy bánat, A rengeteg mélyén mindig zúgás támad. Oh hányan estek el, óh hány sziv porlad Lit, Kiket honszerelmük, halálba, sírba vitt ! Csak Isten tudja azt, ki az erdő fáját Egyenkint ismeri, s a mezők virágát. Mennyi, mennyi bánat érte e nemzetet ! Szive vérzésével hány nagyot temetett ! Mint a rengetegnek kidűl egy-egy fája S megrendül az erdő, mintha szive fájna. Itt is, ott is nyugszik egy-egy kidűlt oszlop, Hatalmas nagy törzse már-már porrá oszlott.