H. Szabó Béla: Herman Ottó és Lillafüred - Borsodi kiállítási vezetők 2. (Miskolc, 1975)

"A magyar halászat könyve"

tont. Gyűjtötte a halakat, de megfigyelte fogá_ suk, halászatuk módját és az ehhez használt eszközöket is. És mint a pókokról írt tanulmá_ nyánál a takácsokhoz, úgy most a halak tanul, mányozásánál a halászokhoz fordult, amiből ismét megszületett egy olyan nagyszerű kétkötetes mű mely nevét ismét halhatatlanná tette, az 1887-ben megjelent A magyar halászat könyve. Petényi János által gyűjtött halneveinket 175-ről háromévi kutatás alatt 480-ra növelte a halászatra vonatkozó mesterszavak száma pedig nála már eléri az 1800-at. Ezáltal nagymértékben gyarapította szókincsünket a pusztulásra ítélt népnyelvi elnevezésekkel. A nagy mű előszavában, mint a darwini életmű legkövetkezetesebb magyarországi hirdetője, ismét leszögezi:

„A gondolatoknak, a szellemnek legnemesebb tulajdonsága nem a pihenés, hanem a szünet nélkül való munka és törekvés; — nem is a költött hitben való megnyugvás, hanem a valónak, az igaznak keresése, latolása és alkalmazása.::

Részletei pedig a szaktudományok művelőin kívül sokáig feledhetetlen élményt fognak nyújtani a könyvforgatók számára is. Tegyen erről bizonyságot a tihanyi halászokkal történt találkozásnak itt következő részlete:

„— Adjon isten szerencsés jó estét! hát itt terigetnek?

— Adjon isten az úrnak is! igenis, itt szoktunk.

— Egy-két szót szeretnék váltani a bokor főemberével.

— Nincs közöttünk főember, mind egyformák vagyunk.

— No, de kormányos csak van?

— Az a, ni!

— Hát az nem főember?

— Nem a, mert csak a bokor eleje. Hát aztán mi járatban van az úr?

— Hát én bizony nézegetem a magyar halász dolgát; szeretem nagyon.

— Hát aztán mire jó azt tudni?

— Megírom egy könyvbe, hogy az unokák is megtudhassák, hogyan volt az ősök snria.

19