H. Szabó Béla: Herman Ottó és Lillafüred - Borsodi kiállítási vezetők 2. (Miskolc, 1975)

"A magyar halászat könyve"

— E már derék dolog! Aztán minek tisztel, hessük az urat?

— Szeged város követe volnék.

— Isten éltesse hát, s alázatosan kérjük, micsoda legyen a czíme, hogy megadhassuk a mint illik?

— Sohse törődjenek avval! beérem én a mesterségemmel.

— Hát tekintetes követ úr, ha nem vetné meg szegénységünket, szívesen látjuk egy pohár borra; nem úrnak való, de jó kívánsággal egészségére válik mindenkinek.

— Nem vetem én meg a szegény ember dolgát, magam is az vagyok; szívesen koccintok magukkal. (Erre elvezettek egy jókora csöbörhöz, mely félig volt borral, abból merítette.)

— Köszöntőm ezt a pohár bort a bokor érdemes elejére és minden emberére; adjon isten jó szerencsét, erőt, egészséget és óvja meg a bokor szerszámját a varsintá- tói. (Ez a varsinta a vágó duribincs, a tihanyi halászoknál a halszűkének az előjele. Az én halászaim erősen összenéztek a varsinta hallatára: nagyon meglepte őket, hogy ezt tudom.)

— Isten éltesse a tekintetes urat is. Be is verjük azt a gonosz halat az evezővel a földbe, hogy ne rontsa a halászatot! Már honnét tudja ennek a dolgát?

— Hja, fiaim, sokat tudok én már a Balatonról; bejártam Kenését, Fokot, Balaton- főt, meg Fenéket; de most már lássuk a dolgot.

— Szívesen elmondjuk az egész sort.

— Ne mondják maguk, majd kérdezem s ha nem jól mondom, igazítsanak rám.

Hát ugye, ez az öregháló?

— Az a! — Gyékényesnek is mondiuk

— E meg az istápja?

— A!

— Az meg rajta a tuzsér?

— Az a!

— Ez meg a mony köve?

— Munkünek mondjuk.

— Az meg a bikagyékénv? 20