Végvári Lajos: A XX. század magyar festészete a miskolci képtárban - Borsodi kiállítás vezetők 1. (Miskolc, 1975)

Bevezető

néhány évre megzavarta a dogmatizmus esztétikája, amely stílusproblémának fogta fel a művészetet és rosszul értelmezett közérthetőség nevében fetisizálta a témát, valamint a naturalista látásmódot. Ezt a néhány éves epizódot leszámítva a magyar művészet alakulását töretlennek érezzük: a mai generációk munkásságában elsősorban a hazai tradíciók tanulságai érvényesülnek: de művészetünk kölcsönhatásban van a világ művészetének nagy áramlataival is.

Az átmenet korszakát éljük, a kísérletek, a kifejezési eszközökért vívott harc, az ember mai, bonyolult világának ábrázolásáért küzdenek a különböző felfogások, irányok. Az új gondolkodásmódnak megfelelő képzőművészeti nyelv keresése közben gyakran a formai problémák kerülnek előtérbe. Ez azonban csak a látszat: az igazi műalkotás sohasem tartalom nélküli, ez ellentmond a tartalom és a forma dialektikájának.

A modern művészet nemcsak az alkotó erőfeszítéséből születik, a nézőtől is aktív részvételt, beleélő, újraalkotó készséget kíván: ily módon a befogadó is részese a műalkotásnak. Persze ez a követelmény sem új dolog: hiszen még a művészi fénykép sem azt mondja amit látunk, hanem a látszat és a lényeg sajátos kölcsönhatására építve lehántja az egyedi motívumról a konkrét mozzanatokat és megőrizve - újra formálva új igazságokhoz vezet el.

A néző belső felismeréséhez, világképének módosulásához vezető művészi élmények — melyeket Arisztotelész nyomán katharzisnak nevezünk - a modern művészetben más természetűek, mint a régiben. Nem azonnal hatnak és jellegüket tekintve nem olyan drámaiak, mint a korábbi művészek alkotásai. A mai bonyolultabb helyzetben egy élmény, egy tapasz- 15 tálát még nem késztet magatartásunk azonnali