Walterné Müller Judit (szerk.): Több mint élettörténetek. Sorsok. A magyarországi németség kollektív büntetése a második világháború után, baranyai visszaemlékezések és tárgyak tükrében (Pécs, 2009)

Nagyon sokan meghaltak, a bányában is, mindennap többen. Azokat egy kocsival elvitték, és arrébb eltemették. Senkitől nem búcsúzhattunk, szertartás sosem volt. Mielőtt hazajöttem, elmentem arra a helyre, de semmi nem volt ott, még egy kis kereszt sem.

Egyszer sem tudtam hazaírni, és sosem kaptam levelet. Otthon csak azoktól, akik előbb hazajöhettek tudták, hogy hol vagyok. Mást semmit. Kint nem akarták, hogy tudjanak rólunk, a postást oda sem engedték.

Máramarosig hozott hazafelé minket a vonat, 1948. júliusa volt. Aztán Pesten megkérdezték, ki hova megy: marad, vagy megy tovább Németországba. Sokan tudták akkor már, hogy a családjukat közben kitelepítették. Azokat mindjárt tovább is vitték. Én ekkor még semmit nem tudtam a családomról. A vonaton találkoztam egy hetényi emberrel, ő mondta meg, hogy édesanyám már nem él. Apám és a húgom ekkor Pécsváradon szolgáltak, mert hát közben a házunkat, meg mindenünket elvették. Ők jöttek ki az állomásra elém Pécsváradra. Másnap apám vitt el Mecskére édesanyám sírjához. Akkor elmentünk a Verkáékhoz, ők mondták, hogy ott maradhatok náluk, befogadnak engem. Ott is voltam, míg férjhez nem mentem.

Soha többé nem mertem a lábam betenni a szülői házunkba. Ott laktam mellette, mégsem. Egy hetényi embernek, egy vargának adták, azt mondta mindig, ő vörös katona volt, ezt a házat ő kiérdemelte. így volt.

Löfler Teréz (később Lauer Mátyásné), Rézi néni. Három és fél évet töltött a Horlovka munkatáborban, ahol végig bányában dolgoztatták. Minden nap 330 m mélyre kellett leszállnia, vízben állva, átázott bakancsban dolgozott, csak úgy „cuppogott”, ha lépett. Hazajövetelekor szembesült édesanyja halálával, valamint azzal, hogy otthona sincs, abban már telepesek laknak. Barátnője, Verica/Verka néni családjánál talált menedékre férjhez meneteléig. A fotózáshoz szépen beöltöztették a munkatáborban.

Mindennapi viselete a táborban ez a pufajka volt. A mementóként megmaradt ruhadarabot a pécsváradi helytörténeti gyűjteménynek ajándékozta a család.

Ezt a kendőt viselte Rézi néni, mikor elhurcolták, és kint is sokszor védte a hidegtől. Nagy utat tett meg tulajdonosával együtt, míg hazaért. Ez is a pécsváradi helytörténeti gyűjtemény tulajdona.

19