Walterné Müller Judit (szerk.): Több mint élettörténetek. Sorsok. A magyarországi németség kollektív büntetése a második világháború után, baranyai visszaemlékezések és tárgyak tükrében (Pécs, 2009)
Rozi néni Hauck Mihályné, Lauer Rozália Született: Rácmecske (ma Erdősmecske), 1917. július 17. 1939-ben született a lánya, Borbála, akit öt évesen kellett a nagyszülőkre hagynia. Pécsett élnek együtt, otthon németül beszélnek ma is. „Amíg a hazánkban voltunk, mindig reménykedtünk, hogy nem visznek át minket a határon. Nem akartuk elhinni, hogy az édesanyákat a gyerekektől el lehet így szakítani. Igen, aztán ott voltunk az idegen országban, sírtunk minden nap, csak haza tudtam gondolni, hogy mi van az én kislányommal” 1944. december 26-án, karácsony másnapján jöttek az oroszok és elvittek bennünket. Úgy emlékszem, február 4-én értünk Dombászra, ahol kiszálltunk a bánya mellett, és ahol aztán legtöbbünk munkahelye is volt. Olyan épületbe tettek minket, amelyiken nem volt ajtó, nem volt ablak, takarónk sem volt más, csak amit otthonról hoztunk. Azt el sem lehet mondani, hogy mennyire fáztunk ott így februárban. Később azért jobb lett, csináltak ajtót, ablakot, májusban kaptunk ágyat, szalmát. A romos Horlovkában összeszedtünk mi asszonyok mindenfélét, téglát, vaslapot, kályhaajtót, és készítettünk belőle egy sparherdet, azt beállítottuk az egyik sarokba, abban fűtöttünk. „Főztünk” is. Felolvasztottunk havat, a szénporos tetejét úgy szedtük le, mint otthon a húsleves habját. Kaptunk néha kukoricadarát, azt főztük a hőiébe, az volt a „finom tészta”. Én csillés voltam, az orosz munkatársaim jók voltak hozzánk, szépen dolgoztunk egymással. Fizetést is kaptunk két hónapig. Nem volt sok, de mégis valami. Akkor nekünk kellett még fizetni a kosztot, még maradt is egy kis pénzünk, de később már az oroszok vonták le a koszt árát, és nagyon keveset kaptunk, mert sok volt abeteg, és az ő ellátásukat is mi fizettük. Naponta 1,2 kg fekete kenyeret kaptunk, háromszor általában káposztalevest. Mindig éhesek voltunk, kéregetni is mentünk. Három műszakban dolgoztunk, még a betegeknek is kellett menni. 1946 júniusában beteg lettem, sárgaságot kaptam. Nem tudtam enni, ha ránéztem az ételre, akkor már rosszul lettem. A kenyeret eladtam. Aharakk előtt volt a piac, ott vettem krumplit, azt még valahogyan megtudtam enni. Minden nap mentem dolgozni, ez így ment szeptemberig. Akkor már alig tudtam menni, nem tudtam felöltözni, nem tudtam lehajolni, úgy tele voltam vízzel. A munkavezetőm segített, ő jött elvelem egyszer az orvoshoz, így otthon tudtam maradni egy ideig. A hazautazásom napján délutános műszakban dolgoztam, a többiek már az autón ültek. Kiáltottunk nekik, várjanak, a káposztalevest még meg kell ennünk. Ilyen éhesek voltunk mindig. De a fizetésünket már nem kaptuk már meg. Sőt, azt is elvették, amit magammal akartam onnan hozni. Vettem a piacon egy jó kalucsnit, de elvették tőlem, nem hozhattam haza. Rozi néni ma, 91 évesen. Úgy emlékszik mindenre, mintha tegnap lett volna. „Ezeket soha nem tudom elfelejteni”mondta. 20
