Walterné Müller Judit (szerk.): Több mint élettörténetek. Sorsok. A magyarországi németség kollektív büntetése a második világháború után, baranyai visszaemlékezések és tárgyak tükrében (Pécs, 2009)
Verica néni Grubics Mártonná, Relics Veronika Született: Rácmecske (1938 óta Erdősmecske), 1986. szeptember 17. Családja szerb (rác) származású, de otthon németül is beszéltek. 1948 óta Pécsváradon lakik. "Az egész falu barát volt és jó, úgy éltünk, mint a testvérek. Mind nagyon jóban voltunk. Ott nem volt gyűlölet, nem volt, hogy te ez vagy, te az vagy. Voltak magyarok, úgy 5-6 ház, és szerbek 5 ház. A többi mind német volt. De nem a nemzetiség számít. Az nem számít, hogy magyar, szerb, sváb vagy mit tudom én. Az ember számít..." A barátnőim közül sokat elvittek. Közülük ott hárman meg is haltak. Akik hazajöttek sem mertek beszélni a dologról, féltek. Én is rajta voltam az elhurcolási listán, de én egyszerűen nem mentem el. Nem is kerestek. Én valahogy nem féltem. Mit féljek, soha életemben nem féltem. Az egyik barátnőm (Löíler Teréz, Rézi néni) mikor visszajött Oroszországból, haza már nem tudott menni, házukat elvették, ott már telepesek laktak. Azok épp vasasiak voltak, de jöttek Romániából is, csángók, de főleg Vasasról, Hetényból a szegények, nincstelenek. Itt voltak pár évig, mikor már üres volt minden, elmentek vissza. Hozzánk nem tettek telepest, és még egy pár házba nem. Szóval a Rézi odajött hozzánk, ott lakott nálunk, amíg nem ment férjhez. Együtt voltunk, mint két testvér. Ami nekem volt, az őneki is volt. Nem volt különbség. Mikor még korábban az apja visszajött, ő is nálunk lakott egy ideig, amíg nem tudott elhelyezkedni valahova. A Rézi húga is egy darabig nálunk volt, de akkor a Rézi még kint volt Oroszországban. A Rézi fia, a Matyi és az én fiam, a Joci a mai napig jó barátok. Senkinek a világon nem kívánom, amit nekem végig kellett nézni. Csúnya dolog és csúnya világ volt az akkor. Féltek az emberek, de én azért segítettem sokat. A kertben voltam anyámmal, mikor láttam, hogy kihajtották az embereket, ostorral, mint az állatokat. Szegény asszony fején volt egy fél zsák liszt, a hóna alatt ruhák, alig bírt menni. Hátul ment valaki, aki hajtotta. Anyám nem mert mondani semmit, de én szóltam, hogy "Mári néni, álljon meg, maga ezt nem bírja, hagyja itt. Majd eljön érte" Aki hajtotta, nem szólt semmit. Mári néni akkor odasúgta nekem: "A pajtában van egy kosár tojás, szalmával le van takarva, ott van az egész pénzem, nincs különben semmim sem." Hazavittem hozzánk ezt a kosarát, gondoltam, majd egyszer elviszi. Anyám kérdezte is, hogy mertem ezt megtenni. Hát mit csináltam volna? Ez a holmi ezé az asszonyé volt. Pár nap múlva jött is érte a Mári néni, aki gyalog jött vissza Véméndről, a pusztáról, ahova őket hajtották. Aztán onnan is elhajtották őket, hogy menjenek, ahova akarnak, vissza nem mehetnek, házaikban már mások laknak. Volt Mecskén épp egy üres ház, abban zsidók laktak valamikor, akiket szintén elvittek. Akkor apám valahogy elintézte, hogy ők odamehettek, a Mári néni, a lánya meg az anyósa. Nem volt ott ágyuk sem, akkor anyám adott nekik két ágyat, ágyneműt, asztalt, széket és ennivalót. 9 Verica néni ma 88 éves.
