Begovácz Rózsa – Burján István – Vándor Andrea: Baranya népművészete (Pécs, 2008)

Viseletek

A Szigetvár vidéki református magyar asszonyok viselete színesebb volt, mint az ormánságiaké. A múlt század sajátos viselete volt a fejre és nyakra való keszkenő, melyet fehér gyolcsra, fehér szövőszállal varrtak ki. Csak a századfordulóig viselték, kizárólag templomi öltözetükhöz vették fel úrvacsoraosztáskor. Nagypénteken mindenki teljes gyászban, hófehérben jelent meg az istentiszteleten. Fehér vállkendőben, fehér fejkendőben a hozzávaló fehér biklában vagy kebélben. (bikla, kebél = szoknya) A vidék egyik jellegzetes viseleti darabja volt a „hátasbikla". Ezt a puritán viseletet szorítják ki a századvégi polgárosodás nyomán meginduló ipari gyári termékek a „rózsás selöm kendők". A fehér hímzett kendőknek a divatváltás miatt már csak akkor jut szerep, amikor halott van a háznál. Ezekkel, a korábban megbecsült hímzett kendőkkel takarják le a tükröt. Nagyobb ünnepeken újabb viseletükhöz élénk színű, többnyire piros rózsás selyemkendőket terítettek vállukra. Fejükre színes, díszes művirágokból és gyöngyökből készült konty került, ami fölé tüll kendőt kötöttek, ha istentiszteletre mentek. A női ingek anyaga durvább házi szőttes, szabásuk bevarrott ujjú, vállfoltos, vállban és kézelőn sűrűn ráncolt. Kézelőn fehér színnel hímzett. Az ing eleje nyitott. Az újabb típusú ingeknek eleje és háta házi szőttesből, két ujja finomabb gyolcsból, vagy tüllből készült. Széles, mellévarrott, könyökben húzott ujjú az új típusú ing. A polgári viselet hatására a századfordulótól sötét alapú, mintás selyem szoknyákat, és kötényeket kezdenek viselni. A férfiingek anyaga és szabása hasonlít a régi típusú női ingekéhez, azzal a különbséggel, hogy többnyire gallérjuk is van és a kézelőn, kívül a mellen is fehérrel hímzettek. Az önellátásra berendezkedett drávaszögi református magyaroka gyáripar térhódítása előtt lenből, kenderből, bőrből, gyapjúból maguk készítették el a szükséges ruhaneműt vagy az ízlésük, igényük szerint dolgozó falusi kézművessel készíttették el. A 19. század második felére fényűző öltözködés kapott lábra, s a házi készítésű darabokat a cifrább gyári készítményekre cserélték fel. A divatot a jómódú, a polgárosodás felé tartó Hegyalja községei diktálták, „hol a legújabb divat szerént öltözködnek. Nem ritka eset, hogy jóképű magyarjaink keménykalapban, csinos, uras ruhában, keményített gallérral és ing előkkel jelennek meg. A nők öregebbje megmaradt a régi fekete vagy sötétkék ruha mellett, a közepes korú és ifjabb menyecskék, leányok a legújabb divat szerént öltözködnek, s bámulatos fényűzést fej58