Várkonyi György (szerk.): Emlék-Kép. Centenáriumi kiállítás 1904-2004 (Pécs, 2004)
írásos emlékei, azok feltárása, megőrzése, tanulmányozása és desifrírozása. A halálnak azonban jóval fontosabb - ontológiai - szerepe van a kép (a művészet) kialakulásában, semmint hogy az a halotti kultuszhoz kapcsolódó, funerális műfajokkal kimeríthető volna. „Képekkel élünk és képekben értjük meg a világot” írja Belting, s ez a mondat fölveti műalkotás (azaz faragott és festett kép) és kép, belső és külső kép, picture és image, újabban pedig keretezett kép és képernyő-kép különválasztásának szükségességét valamint e különválasztás értelmének képantropológiai szempontú megkérdőjelezését is. Ez az a pont, ahol a művészettörténész mentesülhet a szaksovonizmus gyanújától, hiszen az így felfogott kép nemcsak esztétikai entitás, hanem dokumentum is. Ráadásul a „kép” több, mint az észlelés pszichofiziológiai terméke. Személyes vagy kollektív szimbolizációs folyamat eredményeképpen jön létre. Képpé válik majd kiállításunk minden egyes objektuma is, nem csak (és nem elsősorban) a fényképreprodukéiás révén, hanem úgy, hogy a szemlélő halandó teste (személyisége, tudata), mint képhordozó médium fogja azokat elraktározni. A köznapi értelemben vett reprodukálás kifejezés is arra az összefüggésre utal, ami az újraalkotás, reprezentáció, behelyettesítés (effigie), fölcserélés mozzanata révén élet és halál, (jelen) valóság és képmás (hasonmás) között fönnáll. Susan Sontag a fényképezést „helyeket és kultúrákat képben megőrző elégikus művészetnek” tekinti. Robert Smithson amerikai land art művész, aki konceptuális munkáit jellegükből adódóan csak fényképekben őrizhette meg, eljutott addig a következtetésig, hogy a fotográfia feltalálása utáni világ saját maga múzeumává válik. A szakaszokra tagolt és ciklikusan haladó idő folyamatában fix pontokat, az emlékezés rendkívüli potenciállal bíró alkalmait jelölik ki az úgynevezett évfordulók: születésé, halálé, házasság- vagy békekötésé, trónralépésé és így tovább. Az emlékek tárházaként felfogott múzeum is bizonyos mértékig az élőlényekkel analóg módon viselkedik. Születik (egyéni vagy közakaratból), fejlődik, gyarapodik, válságokat él át, de eleve az emlék fogalmára épülő mivoltának köszönhetően nem vár rá az elhalás (legfeljebb az elévülés) biológiailag törvényszerű fázisa. Ugyanakkor a múzeum „a modernség által kitermelt alternatív helynek vagy heterotópiának számít. Foucault szerint a heterotópiák akárcsak a temetők Vfeaz idő feldarabolásához kötöttekig. Egy másik időhöz tartoznak, és a teret az élet folyamatában álló forms. The cult of the dead may be considered partly a means of conquering mortality. Nearly every subject in the museum disciplines and the fundamental direction of archeological and art history research (burials, funeral art manifestations) are comprised of the material and written memories of death cults and their excavation, preservation, study and deciphering. However, death has a far more important (ontological) role in the formation of the image (or art) than could be explained away by funeral genres linked to the cult of death. “By images we live and in images we understand the world,” writes Belting, raising the necessity of distinguishing between work of art (that is, a carved or painted image) and image, internal and external image, picture and image, and more recently framed image and screen image, as well as question-marking the sense of this distinction in terms of image anthropology. This is the point where the art historian may be acquitted of charge of professional chauvinism, as the image in this sense in not only an aesthetic entity but also a document. Moreover, the “image” is more than the psycho-physiological product of observation. It is created as a result of the personal and collective process of symbolization. Every single object in this exhibition will become an image, not only (and not primarily) by means of photographic reproduction, but by being stored in the mortal body (personality, awareness) of the viewer as image-carrying medium. Even the word reproduction in its everyday sense alludes to the relationship which exists between life and death, (present) reality and image (facsimile) by means of recreation, representation, substitution (effigy) and exchange. Susan Sontag regards photography to be an “elegiac art preserving places and cultures in pictures.” Robert Smithson, the American land artist whose conceptual works by definition could be preserved only in photographs, came to the conclusion that the world after the invention of photography had become its own museum. In the process of segmented, cyclical time, fixed points and occasions with extraordinary potential for recall are marked by so-called anniversaries: of births, deaths, marriages, peace treaties, coronations and so on. As a storehouse of memories the museum behaves to a certain extent analogously to living creatures. It is born (by individual or public will), it develops, grows, and undergoes crises, but by its nature of being built on memory it does not experience the biologically inevitable phase of extinc-12
