Várkonyi György (szerk.): Emlék-Kép. Centenáriumi kiállítás 1904-2004 (Pécs, 2004)
dolgok idején kívül teremtik meg. Miközben a múló időbó'l kizárják magukat, ezek a helyek képessé válnak arra, hogy az időt képpé változtassák és képben idézzék fel. A múzeum intézményében megint végbemegy a szóban forgó, hely és kép közötti csere. A múzeum nem csupán a művészet, hanem a kiszolgált dolgok számára fenntartott hely is, de az elmúlt időket reprezentáló, ezáltal pedig az emlékezet szimbólumaivá váló képeknek is helyet ad.” (Hans Belting: A képek helye) A pécsi múzeum 2004-ben ünnepli színrelépésének századik évfordulóját. Az „alapítás” kifejezést szándékosan kerüljük, mert az elhúzódó, többlépcsős folyamat volt. A gyűjtemény 1904-ben tette múzeumhoz méltó formában először közszemlére az általa őrzött tudományos és kulturális emlékeket. A huszadik század magyar művelődéstörténetének részévé vált története betagozódik kollektív emlékezetünkbe. Ennek a folyamatnak s a jeles alkalomnak kíván reprezentatív formát, keretet adni a jubileumi emlékkiállítás. A múzeum az elmúlt száz év alatt egyre fokozódó szakmai önállósággal rendelkező „osztályok” s a hozzájuk rendelt kiállítóhelyek bonyolult struktúrájává fejlődött, miközben szervezeti egységét megőrizte. E területileg és szakmailag széttagolt részlegek virtuális, szellemi egységét és egymásra utaltságát megjeleníteni kiváló alkalom a jubileumi kiállítás, melyet egy központi helyszínen és egy központi téma jegyében rendezünk meg. A különböző múzeológiai ágakat képviselő szakemberek számára természetes módon adódott az ünnepi rendezvény hangsúlyozottan emlékező-kiállítás műfaja, annak közös tárgyául pedig az élet-halál fordulópontját megragadó halotti kultuszok, temetkezési szokások, korok, vallások civilizációk és társadalmi rétegek szerint tagozódó, interdiszciplináris témája. A múzeum az évforduló alkalmával tudatosan fordul önnön múltja felé, s miközben önmagát „múzealizálja”, önazonosságának kérdéseit kísérli meg tisztázni. Választ keres „Honnanjövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk?” szimbolikus (és persze historizáló) kérdésére, amit az európai civilizációnak hátat fordító Gauguin adott címül szellemi végrendeletnek szánt képéhez, 1898-ban. Itt kell számot adnunk arról, hogy a kiállítás alább részletezett és alaprajzon is követhető felépítéséből miért hiányzik az egyik legfontosabb s a képpel megkülönböztetett kapcsolatban álló történeti diszciplína, a művészettörténet, illetve miért csak a bevezető, intézmény-tion (at most it becomes outdated). At the same time the museum “counts as an alternative place or heterotopia created by modernity. According to Foucault heterotopias, like cemeteries, are ‘bound to the dismantling of time.’ They belong to a different time, and create a space outside the time of things undergoing the process of life. As they exclude themselves from the passage of time, these places become capable of changing time into an image and evoking it in images. In the institution of the museum the aforementioned exchange between place and image occurs again. The museum is a place reserved not only for art, but also for things which have served their time, and also a venue for images which represent times past, thereby becoming symbols of memory.” (Hans Belting: The Place of Images) In 2004 the Pécs museum is celebrating the hundredth anniversary of its inauguration. The word “founding” is intentionally avoided here, because it was a prolonged process of many phases. In 1904 the collection first placed the scientific and cultural memories it preserved on public display in a form worthy of a museum. Its story of becoming part of twentieth-century Hungarian education history is incorporated into our collective memory. This process and auspicious occasion provides a representative form and framework for a jubilee commemoration. In the past hundred years the museum grew into a complex structure of increasingly independent “divisions” and designated exhibition venues, while maintaining its structural unity. This jubilee exhibition is an outstanding occasion for presenting the virtual intellectual unity and interdependence of these divisions separated by area and discipline; the exhibition has been organized at a central venue and along a central theme. For professionals in the various branches of museology, this celebratory occasion is by nature an express genre of commemoration, and its common subject is the interdisciplinary theme of turning-points of life and death marked death cults and burial customs divided by era, religions, civilizations and social classes. On the occasion of this centennial the museum turns intentionally toward itself, and at the same time that it “museumifies” itself, it attempts to clarify questions of its identity. It seeks an answer to the symbolic (and of course historic) questions “Where have we come from? What are we? Where are we going?” with which 13
