Ecsedy István - Kemenczei Tibor - Kovács Tibor: A bronzkor kincsei Magyarországon Időszaki kiállítás katalógusa (Pécs, 1995)

A magyarországi bronzkor fémművessége - Rézkori hagyományok és a bronzkori technika kezdetei (Ecsedy I.)

Az egyetlen település és annak környéke ellátására dolgozó, tehát nem faluról falura vándorló fémműves számára föltétlenül ésszerű megoldás volt az öntőformákat nem kőből, hanem agyagból készíteni. Ezek a formák nyilvánvalóan nem voltak tartósak, de pótlásuk lényegesen rövidebb időt vett igénybe, mint a kőből készült öntőformáké, és a típusok — vagy inkább változatok - választéka hosszú időn át biztosítható volt. Az egyes öntőformák elkészítésének és újrakészítésének feltétele a fából kifaragott „mintasorozat" lehetett, hiszen közvedenül a kész fémbalta alapján nem készíthető olyan agyag öntőforma, amely a mintával azonos méretű eszköz öntését lehetővé teszi. Az agyagforma ugyanis tudvalevőleg zsugorodik égetés közben; annak a mintának tehát, amelynek alapján az agyag öntőforma készült, arányosan nagyobbnak kellett lennie, mint a leendő rézeszköznek. Nagyon valószínű, hogy a rendelkezésre álló faminta alapján akkor is újra elkészítették az öntőforma mindkét részét, ha csak az egyik oldal negatívja ment tönkre, mégpedig azért, hogy teljesen azonos összetételt, ily módon az azonos arányú zsugorodást biztosíthassák. Ezen az alapon föltehető, hogy a szóban forgó korszak viszonylag kis műhelyeiben, csak alkalmanként dolgozó fémművesek is eléggé jelentős mennyiségű, jellegzetes hulladékanyagot produkáltak. A nyélcsöves balták öntéséhez fontos a kialakítandó nyéllyuk helyére kerülő hengeres, vagy enyhén csonkakúpos mag előkészítése. Megfelelő mérete és elhelyezése azért is lényeges, mert ily módon biztosítható, hogy az öntőforma két része ne mozduljon el, tehát pontosan illeszkedjék. A Zokon előkerült öntőformák kétféle eljárás alkalmazását mutatják erre vonatkozóan. Megfigyelhető, hogy a mag illesztésére szolgáló kis perem („martni") kifelé szélesedik, az egyik formán az említett peremrész fölött látható félgömbös bemélyedés pedig arra szolgált, hogy a nyélmag felső részén kialakított gömböt befogadja. Ez a megoldás megakadályozta az öntőforma két negatívjának elmozdulását. Az összeillesztett öntőformák rögzítése egyszerű összekötözéssel nemigen volt lehetséges. Az előhevített formát úgy kellett elhelyezni, hogy a tűzhelyről elhúzott öntőtégely megbillentésével (a salak leszedése után) a lehető legrövidebb időn belül sor kerüljön az öntésre. Valószínű, hogy az összeillesztett öntőformát legalább részben agyagba ágyazták, így stabilizálták. Az agyagburkon természetesen nyílásokat kellett hagyni a beöntőnyílásnak megfelelő helyen és a keletkező gázok elvezetése számára. Ezt követően az öntőformák előhevítését az agyagburok kiégetésével együtt akár magában az olvasztókemencében is elvégezhették, anélkül, hogy az öntőforma egyes részeinek elmozdulásától tartani kellett volna. A vucedoli kultúra lelőhelyeit számbavéve egy olyan szerszám- és fegyverkészletet rekonstruálhatunk, amely kevés eszközfajtát tartalmaz. A biztosan ehhez a kultúrához tartozó leletek között egyelő-re aligha lehet olyan típust vagy típusváltozatot megjelölni, amely kizárólagosan és egyedül csak a vucedoli kultúrára lenne jellemző. A kora bronzkori leletegyüttesek lényegében azonos szerszámkészletet tartalmaznak Petralonától vagy inkább Poliochnitól Dunakömlődig és Stubloig: nyéllyukas balta, lapos balta, véső. A fegyveregyüttest a nyéllyukas balta és a tőr képezik. A kétségtelenül legkezdetlegesebb, és talán éppen ezért legegységesebb, bányabükki típus által reprezentált öntési