Ecsedy István - Kemenczei Tibor - Kovács Tibor: A bronzkor kincsei Magyarországon Időszaki kiállítás katalógusa (Pécs, 1995)

A magyarországi bronzkor fémművessége - Rézkori hagyományok és a bronzkori technika kezdetei (Ecsedy I.)

zó tégelyt kivették a tűzből, megakadályozva a tégelyben lévő réz alsó rétegének gyors kihűlését, megdermedését. Salakképzőként használták még a helyben, szintén a pannon üledékrétegben található, igen finom szemcséjű kvarchomokot és a könnyen morzsolható, szürkésfehér színű homokkövet is. A rézhez adott szilikátos anyagok salakképző szerepe jól ismert és felhasználásukat a zóki telepen a salakelemzési eredmények is alátámasztják. Úgy véljük, hogy a megtalált salakok összetétele azért hasonlít a főként a rézércek kohósításából származó salakok összetételére, mert a réz újraolvasztása során végzett tisztítás lényegében a kohósítás egyik részletét ismétli meg, az így keletkező és az olvadt réz felszínéről leszedett salak tehát nem igazi tégelysalak, hanem kohósalak. (A szó szoros értelmében vett tégely salak részben a tégely anyagával keveredett rézmaradvány, ami a tégely belső vagy külső oldalán megtapadva visszamarad, ezért természetszerűen magas a réztartalma, míg a kohósalak - sikeres munkaműveletek esetében alacsony réztartalmú). A zóki telepen talált habszerű, rendkívül könnyű, rezet alig tartalmazó salak az ily módon az öntőtégelyben megolvasztott réz felszínéről kerülhetett a földre, majd a hulladékba. A mész felhasználásának nyomait az öntés következő szakaszában is megfigyelhetjük. Az öntőformák belső oldalát a tégelyekhez hasonlóan, de sokkal vékonyabb rétegben ugyanezzel az anyaggal vonták be, részben a hőszigetelés biztosítása érdekében, részben azért, hogy az öntvény felülete simább és az agyagformától könnyebben elválasztható legyen. Figyelemre méltó, hogy az öntőformákat szintén hálós bekarcolásokkal látták el, amelyek viszont sokkal enyhébbek, mint azok, amelyek a tégelyek belsejét borítják. Ezt az eljárást különösen jól mutatják a kultúra ismert tőreinek Sarvasról származó öntőformái, továbbá a Nagyárpád-Dióstető lelőhelyen a somogyvárivinkovci kultúra egyik hulladékgödrében talált öntőformatöredék. A fémeszközök készítésének legfontosabb, egyben legkockázatosabb szakasza a folyékony fém formába öntése. Ennek a műveletnek a sikeres elvégzéséhez a megfelelően elkészített öntőformák gondos előkészítésére és elhelyezésére volt szükség. Az öntőformák anyaga különlegesen hőálló, kvarchomokkal kevert agyag. Az öntés sikere érdekében az elkészített formákat alaposan elő kellett hevíteni. Fontos volt az agyagforma belső oldalán a lehető legsimább felület biztosítása is. A finomabb homokkal, vagy kisebb mértékben soványítótt anyagú formák esetében, különösen azok legelső használatát megelőzően a kormolást alkalmazták, vagyis az öntőformát és természetesen a nyéllyuk kiöntéséhez szükséges hengeres magot erősen kormozó anyag - olaj vagy zsiradék — lángja fölé tartották. A felületbe beégetett koromfoltok ezt az eljárást jelzik. A "fekecselésnek" ezen a módján kívül jelentős szerepe volt a mészbevonatoknak, amit fentebb már említettünk. Elkerülhetetlen volt ez az eljárás akkor, ha az öntőforma durva szemcséjű, porózus anyagból készült. Ha ennek a belső bevonatnak az elkészítése nem volt megfelelő, akkor olyan öntési hiba állt elő, amelyet a Majs mellett talált balta mindkét oldalán láthatunk: a hiányos bevonat miatt szabálytalan foltban kéregszerű megvastagodás keletkezett, amelyen az öntőforma belsejének bekarcolt mintája is kivehető.