Gárdonyi Tamás szerk.: Örökség. A Baranya Megyei Múzeumok Kiadványa 1989 ősz /1990 tavasz (Pécs, 1990)

Hírek, információk a Janus Pannonius Múzeum életéből - Egy kiállítás margójára (Szabó Zoltán)

Napjainkban csak keveseknek adatik meg, hogy örömüket leljék "saját alkotásaikban" és nem a tömegkommunikáció által irányított kultúrát kell passzívan nézőként, illetve hallgatóként befogadni. A tömegeknek nem szabad lemondania a népi kultúráról a hivatásos művészetjavára, hisz ez a kultúra nemzeti műveltségünk mindenkori szerves tartozéka. A famunka a magyarság legősibb foglalkozási ágai közé tartozik. A finnugor őshazában feltehetően már fából készítettek minden használati tágyat, eszközt és hajlékot őseink. Erre utalnak a famunkával kapcsolatos finnugor eredetű szavaink is: fejsze, kés, szalu (hornyol- balta), szeg (mely akkor még a mai ék fogalmát takarta), ró, vág, szel, fúr, forgács, reped. A honfoglaló magyarság a Kárpátmedencében elsősorban lombos erdőövezetben telepedett meg, ahol igen sokféle megmunkálásra alkalmas alapanyag volt. A XV-XVI. század folyamán kialakultak és még a XX. század elején is virágoztak a famunkával foglalkozó háziiparos községek. A Dél-dunántúlon igen gazdag hagyományai voltak és vannak a famegmunkálásnak. Osztályunkon a faművességen belül a pásztorfaragásokból reprezentatív anyag áll rendelkezésünkre. A pásztorművészet elsősorban a pásztorkodás szerszámainak (pásztorbot, juhászkampó, kanászbalta, ostor, kürt, stb.) és a pásztorélet használati tárgyainak (sótartó, ivócsanak, borotvatartó, gyufatartó, pipaszár, gatyamadzaghúzó, stb.) művészi megformálásában nyilvánul meg. Ide tartoznak még a pásztorok által az előbbihez hasonló díszítéssel és készítési technikával alkotott ajándéktágyak (vetélő, mángorló, guzsalyfák, stb.) is. E gazdag anyag "elhallgatása" vétek lett volna hisz (a kiállítási vendégkönyv tanúsága szerint) szinte minden korosztály képviseltette magát a kiállításon.