Gárdonyi Tamás szerk.: Örökség. A Baranya Megyei Múzeumok Kiadványa 1989 ősz /1990 tavasz (Pécs, 1990)

Újdonságok - Romváry Ferenc: Emléktáblák Pécsett

Romváry Ferenc A szigetvári sellő Divat nálunk — tán huzatos Kárpát medencénknek köszönhetően — vesztett csatákat ünnepelni jeles történelmi sorsfordulóként. Szigetvár 1988-ban a török uralom alól való felszabadulását ünnepelte. Három évszázad elmúltával indulatoktól ment a százötven éves megszállásra való emlékezés, feloldódva egyfajta nosztalgikus ködfátyolban. Kerek évforduló kapcsán az emlékezés méltó formájának megválasztása ugyancsak összetett feladat. A múlt egy sorsdöntő momentumát kell a mába transzponálni, a ma emberének, a holnap embere számára megidézni. Emlékezni sokféleképpen lehet. Lehet gyertyát égetve csendben elmélkedve, lehet írásban, versben, vagy prózában, lehet együttérző lélekkel gondolatban, lehet szóban ós lehet szoborban. Szigetvárott a lényegében török vár, a karavánszeráj, a két dzsámi, a főtéren álló a Dorffmeister freskóval főként élményszerüségével, művészi, műemléki értékével hat a ma emberére. A város főterén az 1878-ban felállított Oroszlánszobor 112 éve békésen nyújtózik kőposztamensén, nem kelt a nézőben támadó-védekező reflexeket, mementőnak szinte már közhelyszerű, talán a sok-sok világháborús oroszlán tette azzá. Pedig az oroszlán köztudottan az erő és a hatalom, a bátorság és az igazság jel-képe is egyúttal. Az allegória, a szimbólum azonban csak akkortud általános érvénnyel, fokozott erővel hatni, ha nem üresült ki a sokszoros ismétlődés következtében és a befogadótól nem idegen az elvont fogalmi síkon való tájékozódás. Az allegória ugyanis egyfajta képes beszéd, mely események, történések, eszmények és képességek elvont sajátosságainak képi megnyilvánulása, mig a szimbólum egy fogalomnak megszemélyesülése, érzékelhető jeképpé válása. Jelképi erejű Makrisz Agamemnon szigetvári szobra is, szimbolikus töltésű. A választott téma mitológiai utalású. Érthető ez, hiszen a szobrász görög származása szinte predesztinálta őt erre a választásra. Ugyanis a művész egy verbálisan megfogalmazott megbízást kapott és a szobrász teremtő képzeletének szárnyalása öltött testet plasztikai megformálásában. Mi volt a feladat? Emléket állítani egy jelentős történelmi fordulatnak, eseménynek, a török alóli felszabadulás évfordulóján. Közérthető, de nem szájbarágós módon, a művészet sajátos eszközével, magas művészi fokon, jelképteremtő szándékkal. Múltunk közös vonásai, egyazon koordinátarendszeren belüli létazonossága, a sorsközösség egybeeső volta és nem utolsó sorban a pécsi felszabadulási emlékmű magas hőfokon szárnyaló gondolatisága, remekmű volta volt a görögmagyar művész ajánlója, a rá eső választás fő motivációja. Makrisz éppen a múltba mosódó történések megbékélő érzületét - görög mivoltának köszönhetően — nem lanyhuló, magas hőfokon tudja átélni, génjeiben hordozva az ellenállás hosszú évszázados küzdésének hevületét, mindössze néhány emberöltő távlatával mérhető felszabadító küzdelmek izzását. Talán görög lényéből is fakad, hogy fokozottan érzékeny a mitológia sejtelmes álomfigurái iránt. Ebben a vonatkozásban társra lelt a költő Zrínyi Miklós személyében, aki életét és művészetét egyaránt a török áfium elleni harc szolgálatába állította. A sokszigetü tengerparti ország lakóinak képzeletét a vizek rejtelme mindig is élénken foglalkoztatta. Makrisz Agamemnon sem tagadta meg önmagát, amikor 1958-ban Győr számára vizicsikót, Szeged számára 1965-ben, Budapest számára 1975-ben sellőt mintázott. Az 1975-ös pécsi Niké szobor pedig a földrezálló istennő jelképes alakjával a szabadságot hozó tavasznak állított örök emléket. A szigetvári emlékszobor halfarku fiatal nőalakot ábrázol kivont karddal, konkrét utalással az Adriai ten-