Gárdonyi Tamás szerk.: Örökség. A Baranya Megyei Múzeumok Kiadványa 4./1988 ősz (Pécs, 1988)

Az Ormánság emlékezete

AZ ORMÁNYSÁG EMLÉKEZETE (1988. február 18-án a TIT Baranya Megyei Szervezete és a Pollack Mihály Műszaki Főiskola a fenti címen előadói estet rendezett Kiss Géza örménység című műve megjelenésének 50. évfordulója alkalmával. Az estén Erdős János, Pándy- Szekeres Dávid, és Bán Csaba mutatta be „Pusztuló Baranyai tájak" c. diaporámáját, Achsné Kiss Gizella Kiss Géza életéről és munkásságáról, Andrásfalvy Bertalan pedig Kiss Géza néprajzi művéről beszélt.) A múlt esztendőben volt 50 éve, hogy megjelent Kiss Géza kákicsi lelkész Örménység című műve. Ez a könyv nem néprajzi munkának készült. Az Ormányság népének gyors fogyását, pusztulását látó pap — maga is e nép leszármazottja, ősei közül négy viselte itt a papi méltóságot — felkiáltása volt a magyar közvéleményhez: ,,Könyvem nem tudományos etnográfia csupán... célom is volt vele: rámutatni nemzeti életünk ma egyik legnagyobb sebére, ha talán a tizenkettedik órában visszhangot verhetnék. Természetes hát, hogy könyvemet a nagyközönség számára kellett kidolgoznom. Nem gondolom, hogy könyvem tudományos megbízhatóságából vesztett volna ezzel. Nyugodt lelkiismerettel mondom, hogy a szakember egyetlen adatot sem fog találni, amit ne a való életből vettem volna a legalaposabb és sokszoros utánajárással. Még ott is, ahol hangulat színezi az előadást, az utolsó vonásig és szóig minden a való élet tükre, semmi a magam képzeletvilágából..." Valóban rendhagyó mű volt ez a könyv. Szépirodalmi értékű, drámai szépségű magyar nyelvezettel, ami azonban nem egy képzelt történettel akarja megmutatni e baranyai tájat és népét, hanem a tipikus, a jellemző, a minden idevaló faluban megismétlődő, nap mint nap megcsodálható, de már eltűnt paraszti világ eseményeinek és rendjének felidézésével. A pusztulásról akart írni, s közben megkellett mutatnia azt, ami elpusztult; megigézte őt a múlt. Ez a szokatlanul szubjektív költői és mégis tényszerű, tárgyilagos hana valóban ,,új utakat járó" volt a szakirodalomban is, ezért a „szakma" nehezen fogadta be. Pedig ugyanebben az időben 200 kilométerrel Keletre hasonló belső azonosulással és mégis szigorú tárgyilagossággal írta Kiss Lajos a hódmezővásárhelyi szegény ember és szegény asszony életét meg... Az ,,Ormányság"-nak igazi ünneplői és méltatói a magyar szociográfiai irodalmat megteremtő népi írók voltak. Kovács Imre — aki ugyanebben az évben felelt „Néma forradalom" című munkájáért a bíróság előtt — azt írta, hogy az Ormányság ,,a magyar történelem legszörnyűbb vádirata". Szabó Dezső „mozdító példának" és el nem fakulható értékű könyvnek nevezte. Móricz Zsigmond kezébe kapva a könyvet, azonnal leutazott Baranyába, hogy megismerkedhessen szerzőjével... Hová kell sorolnunk ezt az 50 évvel ezelőtt megjelent, nagyvisszhángú könyvet? A 19. században kialakuló magyar néprajztudomány kettős gyökerű. Egyrészt a reformkorban kibontakozó nemzeti irodalom és művészet kereste a néphagyományban alapjait és előzményeit — ez a gyökér művészettudományként határozta meg a kutatást. A másik gyökeret az állam és népismereti leírások hagyománya jelenti: Bél Mátyás, Tessedik Sámuel, Csaplovits János, Berzeviczy Gergely munkássága, akik az akkori ország pontos, számszerű, tárgyilagos leírását kívánták adni, az elmaradottság, a tennivalók őszinte feltárásával. A két indítás csaknem ellentétes előjelű. Az egyik a néphagyomány szépségét, értékét akarja feltárni, a másik az elmaradottság orvoslására ad látleletet. Napjainkban főleg a német nyelvterületen erős kritika érte a 19. században kialakult európai néprajztudományt. Azzal vádolják meg, hogy egy valóságban sohasem volt idilli paraszti világot rajzol fel történietlenül, a paraszti élet művészi és szép oldalából önkényesen válogat és ezt a válogatást tünteti fel tipikusnak és jellemzőnek; szemet huny e paraszti lót nyomorúsága, osztályellentétei, társadalmi elmaradottsága felett. Egyesek addig mentek, hogy követelték: az ezzel a szemlélettel megismert néprajztudomány nem folytatható és a ne-