Dercsényi Dezső: A pécsi kőtár. ( A Janus Pannonius Múzeum Füzetei 1. Pécs, 1962)

tethettük, hogy egy lefelé vezető folyosó három oldalának díszítéséről van szó. Mindkét lejárót két oldalt 3-3 domborműves sáv díszítette és az északi oldal félkörívesen zárt kapuja felett egy nagy jelenet kapott helyet, a déli vízszintes záródású ajtaja felett pedig folytatódott a domborművek sora. A 77—80 cm magas domborműves szalagokat rendkívül díszes párkányok választják el egymástól. Ezek külön-külön is mesterművei a románkori kőfaragásnak. Különösen szépek a déli lejárat párkányai, melyek épebben is maradtak. Hajladozó párkánylevelek között visszatekintő, kecses mozgású madarak, gyöngyös, paszomántos fonott dísz, szerteágazó levél és indamotívum ékesíti őket. Az északi lejárat sokkal rongáltabb volt, kevesebbet lehetett helyreállítani belőle. Viszonylag épen csak két alsó képsora maradt, de az elsőn a kövek annyira roncsoltak, hogy alig tudjuk az ábrázolásokat kivenni. Szerencsére az ismert bibliai legenda segít a tartalom kibontásában, a teremtés hat napjának sematikus ábrázolásával van dolgunk. Félköríves, oszlopos keretben a Teremtő alakja ismétlődik hatszor, lába alatt az aznapi teremtmény szimbólumával. A felette húzódó sorban Ádám-Éva paradicsomi történetét és kiűzetését ábrázolták, részletesen elmondva az Úr tilalmát, az almaevés motívumát, a paradicsomból való kiűzetés mozzanatait. A harmadik sor elpusztult, bizonyára azon is az Ószövetség jelenetei voltak. A nagyon rongáltan ránkmaradt homlokfalon oroszlánon álló, harsonás angyalok között az utolsó ítélet jelenete lehetett. A másik, a déli lejárat képsora már tartalmával is meglep. Az Ószövetség befejezéseként a „Biblia héroszáról", Sámson történetéből kapunk rendkívül részletesen elbeszélt jeleneteket. Az első kép Sámson és az oroszlán harcát ábrázolja, mint általában a románkori plasztikában, itt is az ókori Mitras dombormű kompozíciójának megfelelően mutatta be a szobrász az ember és az állat harcát. Majd a filiszteusokkal való harc részletei következnek, Delila az ölében alvó Sámson haját levágja. A vak Sámsont a következő domborműves lapon egy ifjú vezeti, majd erejét kipróbálva fát húz ki gyökerestől és megrázza a filiszteusok palotájának oszlopát. Ez a tábla, a maga filmszerűen kapcsolódó jeleneteivel a sorozat egyik legművészibb része. A szobrász még olyan valósághű megkülönböztetéseket is megkísérelt, mint a vak ember csoszogó, bizonytalan és a vezető fiú rugalmas, biztos járása. Nemcsak a fát ábrázolja sommásan, amint gyökerestől kirántja Sámson, hanem mesélő kedve kiterjed a fán fészkelő madarak ijedt röptének ábrázolására is. A következő jelenettel, a palota oszlopának átkarolásával való szoros egybekomponálás pedig jelentős tér érzékeltetési törekvésekre mutat. Az oszlopot átkaroló Sámson egyik lába az oszlop mögé kerül, másikkal pedig a fakihúzás jelenete metszi el. Ezzel a művész a jelenet mélységét, térélményét biztosítja. Ez a törekvés e korban magas szobrászati képességekre, a dombormű művészi lehetőségeid