Gáti Csilla (szerk.): A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 54., 2016-2017 (Pécs, 2017)
TERMÉSZETTUDOMÁNYOK - Ortmann-né Ajkai Adrienne – Kovács Anita – Lóczy Dénes: Dráva holtágak tájtörténete az utóbbi 50 évben
A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve ( 2017 ) 106 termékeny iszapot, a folyó öntözővizet adott. A középkorban a Kárpát-medencében elterjedt ártéri gazdálkodás szintén az árteret rendszeresen elárasztó vizek sokoldalú kihasználásán alapult, amit a finoman szabályozott fokrendszer biztosított ( Andrásfalvy 2007). A 18. században a növekvő népesség terület- és élelmiszerigénye (gabona), a piacra termelés lehetősége, ennek következtében a szállítási útvonalak (vízi, szárazföldi) biztosítására való törekvés kényszerítette ki folyóink szabályozását, amit a 18–19. század legnagyobb mérnöki teljesítményként tartanak számon. A folyó ekkor már nem segítőtárs, hanem ellenfél: „őrült, ki letépte láncát”. A grandiózus mértékű természet-átalakítás nem várt negatív következményei: a szikesedés, az aszálykárok hamarosan jelentkeztek. A vizes élőhelyek világszerte veszélyeztetett, pusztuló, eltűnő élőhelyek. Védelmük szükségességét egyre magasabb szinteken is felismerik, amint azt például az európai vizek jó ökológiai állapotának biztosítását célzó Európai Víz Keretirányelv létrehozása, vagy az egyre szaporodó vizesélőhely-rehabilitációs, -rekonstrukciós projektek, az ilyen célra megszerezhető pályázati források bizonyítják. Kutatási terület A Drávamenti-sík középtáj az Alföld nagytáj része. Hossza mintegy 75 km, területe 400 km 2 . A geomorfológiai ártér szélessége 10–15 km, ebből a hullámtér átlagosan 600–700m. Éghajlata mérsékelten meleg – mérsékelten nedves, enyhe atlantikus és mediterrán hatással, az évi csapadék 700–800 mm ( Lóczy et al. 2016). A táj mai természeti képét a vízrendezések által átalakított hidrológiai viszonyok határozzák meg. A Dráva szabályozását az 1740-es években kezdte meg a földbirtokosokat tömörítő Drávai Gátegylet. A bal parti töltés 1750-re Dárdától (ma Horvátország) Drávaszabolcsig, majd 1770-re Drávatamásiig épült ki. 1784–1848 között 62 átvágást végeztek Légrád és a Dráva-torkolat között, ezek teljes hossza 75 kilométer volt. A folyó medrét az eredeti hosszúság 60%-ára, 182 kilométerrel rövidítették meg ( Reményik 2004). A vízfolyás sebessége megnőtt, a meder bevágódása elérte a 20 mm/év értéket ( Lóczy et al. 2016). A főmeder szabályozása mellett fontos volt a többi Drávába torkolló vízfolyás, elsősorban a Fekete-víz szabályozása, ami az 1840-es években kezdődött és 1932-re fejeződött be. Az árvédelmi munkálatok előrehaladása és az ármentesítő társulatok létrejötte adott lendületet a töltések mögött összegyűlő belvizek levezetését biztosító síkvidéki vízrendezéseknek ( Reményik 2004). A mai napig jellemző nagytáblás mezőgazdasági művelés alapját a vízelvezetésre törekvő vízkormányzás adja, ami ugyanakkor a klímaváltozásra ráerősítve súlyosbítja az aszályokat, és elősegíti a természetközeli vizes élőhelyek kiszáradását.
