Vándor Andrea szerk.: Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 50-52 (2005-2007) (Pécs, 2008)

Ferkov Jakab A mohácsi halászat változása

Mint folyó menti településnek, a Duna mellékágai és széles ártere kiváló lehetőséget nyújtottak a halászatra, ami viszont fontos jövedelemforrást biztosított a település lakóinak. A már említett lehalászás természetesen nem szó szerinti halastavakat jelöl, hanem a folyó mellékágait, ún. fokait. A fokgazdálkodás abból állt, hogy egy-egy mellékág be- és kifolyását kapukkal szabályozták, ahonnan a bennrekedt halat bármikor kifoghatták. A fokok kezelése illetve karbantartása természetesen szakértelmet kívánt. Az első tómesterről 1434-ben hallunk, Drukának hívták, 1478-ban pedig Tómester Miklós nevet említenek. Sátoros ünnepeken és böjti napokon a püspökök és kanonokok pécsi konyhájára — a Dráva melléki püspöki halászfalvakat leszámítva — valószínűleg a Mohácson kifogott hal került. A település mezőgazdaságára az ártéri gazdálkodás volt a jellemző, de földművelésre csak a vízjárta területektől távolabb eső nyugati része volt alkalmas. Mohács lakói — 1394-ben már civitas, tehát mint a mezővárosok lakossága — jogi értelemben jobbágyok voltak, azonban bizonyos kiváltságokkal is rendelkezhettek, így adójukat is nem személyenként, hanem egy előre megállapított összeget, egyben fizették meg. A mezővárosok önkormányzata általában választott és a birtokos által megerősített bíróból és néhány fős tanácsból állt, Mohács azonban a pécsi püspöktől semmilyen önigazgatásra nem kapott lehetőséget, hanem a település élén a püspök által kinevezett officinálisok (tiszttartók) álltak. Ezeket a familiárisaik közül választották ki és az 1470-es évekig, kívülről kerültek a településre. Később mohácsi „családnevekkel" is találkozunk, ami már némileg ellensúlyozta az önkormányzat hiányát.

8 Ezt a jogállását egészen 1526-ig megtartotta. Az oszmán uralom megszűnése után Mohács ugyan megkapta 1701-ben a vásártartási jogot, annak díjbeszedési jogával együtt (ostorpénz) és ez már kiemelte a várost az úrbéres községek kategóriájából. Két évvel később, 1703ban azonban, a pécsi püspökség visszakapta I. Lipót adománylevelével a várost, 1526 előtti kiváltságairól viszont semmiféle okmány sem maradt fenn. A szabad halászat jogát már 1714-ben megadta a püspökség,

9 de mivel az uradalom egyes tisztjei hatalmukkal visszaélve, még az 1847-ben kiadott királyi leirat (Resolutio) rendelkezéseit

1

0 is figyelmen kívül hagyva — gyakran a püspökséget is megkárosítva — saját hasznukra önkényesen jártak el, számos per keletkezett a halászok és a püspökség között. 8 Uo. 18-20. 9 „Az Mohácsi Halászoknak valamint eddig, úgy ezután is szabadon halászásnak adatik és confirmáltatik a Nemes Pécsi Káptalan részérül a szabadság mindazokban a tónakban, és halászó vizekben melyeknek uraságában és birattásában voltez ideig a Nemes Pécsi Clerus és Káptalan. Valaki pedig ezen igazságunkban, az halászokat akarná turbálni és háborgatni, méltán az olyanok ellen retitaihatnak és ellenek állhatnak..." PPL. 47/1714. Fölkér J. 1900. 103-107. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1 110