Vándor Andrea szerk.: Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 50-52 (2005-2007) (Pécs, 2008)

Ferkov Jakab A mohácsi halászat változása

ez már a halászattal kapcsolatos bizonyos szankciókat is tartalmazott. Még a XIX. század elején kialakult az a gyakorlat, hogy a földesúr kiterjesztette kizárólagos halászati jogát a másod- és harmadrendű halászati vizekre is, majd pedig ezt 1836-ban törvénybe is foglalták. A jobbágyfelszabadítás után a jogi viszonyok összekuszálódtak. A jobbágyság megváltotta úrbéri természetű birtokát, de a halászati jogot nem, tehát az továbbra is a földesúré maradt.

3 Hogy ez az állapot milyen bonyodalmakat okozott, arra a következő példa jól rávilágít. A Baranya megyei Kopács község képviselőtestülete felhatalmazta a bírót, hogy miután a község tulajdonában levő legelőt és kaszálót 1879 tavaszán az árvíz elborította, azt lehalászhassák, hogy némileg kárpótolva legyenek a kifogott halak árából. Noha már előzőleg a belügyminiszter is kijelentette, hogy ha a volt jobbágyok birtokát árvíz öntené el, a tulajdonosok azon halászhatnak, a bellyei főhercegi uradalom az alispánnál keresett orvoslást a kopácsiak ellen, megrövidített földesúri jogaiért. A halállományra — mint már említettem — ez a bizonytalan állapot nagyon káros volt, hiszen gondozásával senki sem törődött. Nemcsak a tulajdonjogi helyzet volt tisztázatlan, de a halászat módjait sem szabályozta semmiféle törvény vagy rendelet. A XIX. század második felében a halapadás már olyan nagymérvű volt, hogy az állam is kénytelen volt felfigyelni rá. Folyóvizeink kétségbeejtő halászati helyzetén az 1888. évi XIX. tc. megalkotásával igyekezett nagyjából rendet teremteni. A törvény azonban csak akkor ér valamit, ha azt be is tartatják. Ez azonban nem történt meg. Az ellenőrizhetetlenségig felaprózódott bérleti rendszer tovább irtotta a halat, határait alig lehetett elválasztani az orvhalászattól és sem az ívó/kímélő tereket, sem a fogott hal nagyságát, eladási helyét, a fogási módot, a kíméleti időt kellő eréllyel és hatással nem ellenőrizte senki. Míg az 1888-as törvény lehetőséget adott még bizonyos esetekben a vizek társulaton kívüli halászására, az 1925. évi XLII. halászati tc. már csak társulaton belül engedélyezte a halászatot, vagyis a szabad halászatot tiltotta. A halászokra nézve ez azt jelentette, hogy a társulat — a jogtulajdonosokat védve — a vizet árverésen a legtöbbet ígérőnek adta, és mivel a halászmesterek nem bírták a versenyt a nagyobb tőkével fellépő bérlőkkel szemben, bérmunkássá váltak. Az ily módon kialakult halásztársulatokat a 6700/1945 ME törvényerejű rendelet szüntette meg, miután a természetes vizeket állami tulajdonba vette és a halászati jogot az újonnan alakított halászati szövetkezeteknek adta bérbe.

4 A halászati „termelőszövetkezetek" 1992-ben alakultak vissza szövetkezetté. Andrásfalvy B. 1970. 318. Solymos E. 1965. 26-31. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1 108