Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 46-47 (2001-2002) (Pécs, 2003)

Néprajz - Frankovics György: Jézus vére mint motívum a közép-európai népek archaikus imádságaiban

Jézus vére mint motívum a közép-európai népek archaikus imádságaiban FRANKOVICS GYÖRGY A Megváltó vére megszabadított az eredendő bűntől, majd a kereszt ( = az élet fája) a szentségek forrása lett, amelyeket a búza, a szőlőtőke és a növények (virágok) jelképeznek. Előtörténetük azonban hosszú és összetett: egy megölt isten vagy őseredeti lény véréből és testéből csodálatos növények nőnek.

1 Ezeket a mitologikus témákat a keresztény szerzők főként a III. századtól kezdve dolgozták ki, majd páratlan visszhangra leltek Európa népeinek vallási folklórjában.

2 Számos mitológiai kép, alak és téma, amelyeket a keresztény szerzők felhasználtak, és amelyek a népszerű könyvek és az európai vallási folklór kedvelt témái közé tartoznak, a zsidó apokrifekből erednek. Egyszóval, a keresztény mitologikus képzelet az egyetemes vallásosságra jellemző motívumokat és forgatókönyveket vett át, de ezeket már a bibliai szövegösszefüggésben is átértelmezte, ugyanis saját értékelését is hozzátette. Valójában a keresztény teológia és mitológiai képzelet csupán azt a folyamatot vitte tovább, amely már Kánaán meghódításával megkezdődött. Ily módon számos ősi hagyomány a keresztény eseménysorba illeszkedve elnyerte a „megváltást".

3 Az alábbiakban kíséreljük figyelemmel Jézus vére miként kölcsönözhet (új) életet az élőlényeknek (a meghalt embereknek) és a növényeknek (gabonának, virágoknak, szőlővesszőnek)? A vér maga az élet, szólhatnánk a Bibliával élve. A vért néha a születés princípiumaként értelmezik. A kaldeusi monda szerint a vér a földdel összekeverve az élőlényeknek életet ajándékoz. Sok motívumban kimutatható, hogy a növényeknek, sőt még a fémeknek is életet adott.

4 A Biblia jóformán csak a kiömlött vérrel foglalkozik (latin cruor értelemben), amely mindig kapcsolatban van az elveszített vagy odaadott élettel. Mindaz pedig, ami az életre vonatkozik, kapcsolatban van Istennel, az élet egyetlen urával.

6 A keresztség, az életfa (arbor vitae), az életfával azonosított kereszt (lignum crucifix)

6

, a szentségi alapanyagok - olaj, krizma, bor, búza - Krisztus véréből való eredeztetésük már a normatív judaizmusban vagy a két Testamentum közti időből származó apokrifekben is meglévő egyes szimbólumokat folytatnak és fejlesztenek tovább. A világfa vagy az életfa esetében archaikus jelképekről van szó, amelyek már az újkőkorban is megvannak, és a Közel-keleten a sumer kultúra óta ismeretes ábrázolások.

7 Jézust a világ közepén feszítették keresztre, ott, ahol Ádám teremtetett és nyugodott, vére „Ádám fejére" hullott, megkeresztelte, és megváltotta a bűnétől.

8 Ezek az archaikus szimbólumok fokozatosan épültek be a keresztrefeszítés eseménysorába. Számtalan archaikus népi imádság, legenda szól a kereszt tövében vagy Jézus sírján termő virágokról.

9 Valójában Jézus halála és kiöntött vére az általunk vázolt modellt tovább gazdagította, ugyanis az nemcsak a búza, szőlőtöke, virágok, hanem egyúttal az emberek újjászületéséhez is elvezetett. Dolgozatunkban Krisztus elvetett vérének motívumát két részre osztva áll szándékunkban kimutatni, azt tudniillik hogy abból búza, szőlőtőke sarjad, valamint, hogy abból virágok (rózsa és a liliom) nőnek. Az archaikus népi imádságokban Krisztus utasítására vérének három cseppjét általában Szűz Mára fogja fel palástjába, köpönyegébe, kötényébe, térítőbe és elveti, illetve azt angyalok kehelybe (Grál-kehely) vagy másféle edénybe gyűjtik és felviszik a mennyekbe. A magyar nép imádságok szövegeit olvasva az az érzésünk támad, mintha a verssorok Jézus rituális gyilkosságáról szólnának. Nos, a rituális gyilkosság ténye kimutatható a vegetáció isteneinek és szellemeinek rituális halálával kapcsolatosan, ugyanis a vérfürdő az archaikus termékenység-istennők sajátos vonása.

10 A termékenység istenei és istennői értelemszerűen elválaszthatatlanok a terméstől, ciklikus halálukkal és újjászületésükkel a termésbőséget biztosítják. A búza (gabona) az állandóan újjászülető élet szimbóluma. A meghaló és feltámadó isteneknek (pl. Tammúznak, Adónisznak és Ozirisznek) szinte kivétel nélkül közük van a gabonafélékhez, ami a búzának mint földbe vetett magnak állandó „újjászületésével", kicsírázásával függ össze.

11 A fentiekkel való összefüggésben felvetődik a kérdés, vajon Jézus felvette-e a vegetáció isteninek jegyeit? A vegetáció istenei és szellemei azonosulnak a gabonaszemmel. A magyar archaikus népi imádságban Jézust Mély gödörbe vagdossák, mondhatnánk teste a gabonaszemhez hasonlóan a földbe kerül, amelyet veremben („gödörben") tároltak őseink. Emellett Jézus ütlegeknek van kitéve - aratáskor a gabonakalászt eleinte fogazott sarlóval aratták, azaz úgy ütötték le, és nem vágták. Az archaikus imádságok egyikében Krisztust megkövezik - ennek párhuzama: a gabonaszemet kövek közt őrlik meg. A gabonadémont a világ népei aratáskor megölik, így például a Dráva menti horvátok az úgynevezett Jézus-kévébe

12 belevágják az aratószerszámokat: a kaszát és a sarlókat. Ez a mozzanat a kéve rituális megölését jelképezi. A csávolyi bunyevácok (horvátok) úgyszintén az utolsó kévét nevezik Jézus-kévének, a kalászok felét megfordítva kötik a kévébe majd az utolsó kereszt mellé helyezik, és háromszor feldobják a levegőbe, ezt követően a gazda vagy a bandagazda hálaimát