Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 46-47 (2001-2002) (Pécs, 2003)

Néprajz - Ferkov Jakab: Száz év a mohácsi busójárás történetéből, a helyi sajtó tükrében (1883–1942)

A Janus Pannonius Múzeum Evkönyve J 46-47 (2001-2002 [191-196] Pécs, 2003 ] Száz év a mohácsi busójárás történetéből, a helyi sajtó tükrében (1883-1942) FERKOV JAKAB A mohácsi busójárás néprajzi leírása már szinte közhelynek számít, hiszen annyian (és annyiféle képen) írták meg a történetét és eredetét. Ezért ezzel én most nem foglalkozom, de annyit mindenképpen meg kell említenem, hogy a hivatásos és nem hivatásos kutatók többsége az eredetre vonatkozóan, szerényen megmaradt csupán a feltételezés szintjén, vagy csak az esemény egyszerű leírására vállalkozott.

1 Mások viszont, a szokás általuk vélt eredetét tényként állítják be, miközben a bizonyítékaik többsége hamis, vagy jobb esetben is csak feltételezhető a helyességük. A társtudományok (pl. régészet, nyelvészet) e témával összefüggő kutatási eredményeit nem veszik figyelembe, és nem vesznek tudomást más tájegységek igen hasonló népszokásairól sem. Erveik alátámasztásaként a „régiekre" (öreg elbeszélőkre) hivatkoznak, ugyanakkor egyetlen egy adatközlőt sem jelölnek meg. Az alakoskodó szokások az egész világon elterjedtek, de különböző változatai vannak, különböző formákhoz és különböző időpontokhoz kötődhetnek. Valamikor a mohácsi busójárás sem volt csak e város sajátossága, hanem pl. még a XX. század első felében is, élő hagyomány volt számos dél-magyarországi horvát faluban, sőt igen hasonló volt a bajai maszkajárás is. A horvátországi Baranya-háromszög sokác falvaiban szinte a mai napig fennmaradt egy, a mohácsinál archaikusabb formája.

2 A Balkán-félsziget, valamint a Kárpát-medence számos területén, gyakran etnikumtól függetlenül is hasonló szokásokat, vagy egyes elemeiben, alakjaiban, szinte teljes azonosságot lehet kimutatni. Ilyenek pl. a ruhacsere, a hamvazás, a kifordított suba vagy birkabőr, a szarv nélküli vagy kosszarvas álarc, a medvetáncoltatás, a tél jelképes eltemetése, a kerékre erősített bábuk húzogatása, a fakürt, a baba stb.

3 Feltételezhetően ezek a legarchaikusabb elemei, és ezért fordulnak elő a legkülönbözőbb helyeken. Amíg azonban a legtöbb helyen ez a farsangi szokás ma már nincs meg, Mohácson mind a mai napig fennmaradt. Dolgozatomban a korabeli mohácsi sajtó híranyagára támaszkodva, azokat az okokat, tényeket mutatom be, amelyek e farsangi esemény fennmaradását segítették elő, illetve alakították ki a mai formáját. Elöljáróban azonban mindenképen fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy ha a korabeli helyi sajtó forrásértékének bármekkora is az elsődlegessége, mindig figyelembe kell venni az adott kor etikáját és az ezzel szorosan összefüggő tudósítói szubjektivitást is. A dolgozat címében „száz év" története szerepel, a végén megadott évszámok azonban csak mintegy hatvan évet ölelnek fel. A látszólagos ellentmondás okai a következők. A Mohács és Vidéke című helyi lap első száma 1882-ben jelent meg. A busójárásról szóló első tudósítást viszont csak a következő évben írták, ám ez fél évszázaddal visszamenőleg is leírja a szokáshoz fűződő eseményt. Ezért tehát, valójában akár száz évnek is tekinthetjük az időszakot. A Mohácsi és Vidéke (a továbbiakban: MV) busójárásról szóló első tudósítása a következőképpen hangzik: MV 1883. „Ha egy idegen városunkat a farsang utolsó három napján meglátogatná, bizonyosan feltűnnék előtte az a sok álarcos alak, mely a napokon a város minden részében barangol, s kisebb-nagyobb csengettyű, kolomp zagyvalékos lármáját állati orditásokkal felülmúlni törekednek, sáros időben - mint jelenleg is - egymást nemcsak befecskendezik, de sokszor meg is fürdetik a sártengerben, kivált ha egyik-másik álarc alatt ellenséget vélt fölismerni.... Ezen emberi méltóságot és szemérmet sértő farsangi bohóckodás ma már nem olyan mérvű vagy legalább szelídebb alakot öltött, mint e század első felében, különösen az 50-es években, amikor emberélet is esett áldozatul a durva természet s a rontott erkölcsök következtében. Azon időben egyetlen tisztességes ember se merészelt kimenni az utcára, kivált alkonyat felé, mert bizonyos lehetett arról, hogy ha fejét be nem verik, de ruháját minden kigondolható rondasággal bekenik... ...Hogy a vadállati természet okozta szemtelen magaviseletnek vége szakadjon: ugy a városi, mint a megyei törvényhatóság igyekezett fölhasználni törvényadta hatalmát, de annak is kis sikere lőn, mert az ezekre menő vadbőrbe öltözött, fából faragott állati fejekbe bujt vakmerő busó (így nevezik ezen álarcos alakot) furkosbotjával a szétoszlatásokra kirendelt fegyveres katonákat is megszalasztotta, sőt az ötvenes években meg is sebesített. Ez idő óta, - nehogy a törvényes beavatkozás még bőszültebbé tegye a különben is rakoncátlan természetüeket, - csaknem minden felügyelet nélkül hagyják őket, legföllebb lát-távolból tartják szemmel a cirkáló rendőrök s figyelmeztetik a feslettebb erkölcsűeket - ahol kevesen vannak - egy-két intő szóval, de az ő gyülekezési helyükön a kólóban (egy tágas tér a sokac-utcán) hol óriási vadlárma között táncolni szoktak, rendfentartásra kiküldött személyzet csak ritkán mer mutatkozni, meginteni vagy valamelyiket kihágása miatt bekísérni pláne nem merészkedik, mert akkor mind összeröffen s habár egyik-másik ellenszenvvel viseltetik is az illető iránt, a veszélyben nem hagyja s vérét is kész ontani busó-társa szabadságáért.