Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 46-47 (2001-2002) (Pécs, 2003)

Történettudomány - Pörös Béla: Szegénység és kirekesztettség. Szegregációs folyamatok Pécsett és környékén

188 A Janus Pannonius Múzeum évkönyve 46-47 (2001-2002) Az kétségtelen, hogy az egyes városi lakóterületek lepusztulása már a 80-as években megkezdődött, a jelenlegi önkormányzat sok tekintetben örökölte a problémákat. Mivel a szociális bérlakásállomány területi eloszlásának megváltoztatása csak egy hosszabb távú várospolitikai program keretében történhet, a jelenlegi városi lakáspolitikai intézkedések - akarva-akaratlanul - a szegregációs hatásokat erősítik, és gyakorlatilag hozzájárulnak az érintett lakóterületek és az ott élők elszigeteléséhez. A lakóterületek leépülésével kapcsolatos kérdéseket nem lehet csupán hatósági jellegű, a Polgármesteri Hivatal Lakás- és Helységgazdálkodási Irodája ügyének tekinteni, az alapvető problémákat a lakáskiutalások szabályozásával nem lehet sem megoldani, sem kezelni. Ugyancsak ezt kell elmondani azokról a jó szándékú kezdeményezésekről, amelyek az érintett területek „tisztántartását" célozzák, közmunka keretében. Nyilvánvaló, hogy itt olyan intézkedésekről van szó, amelyek sok tekintetben hasznosak az ott élőknek és valamennyire megnyugtatja a többségi társadalom lelkiismeretét, azt azonban valószínűleg senki nem állítja, hogy a külterületi szociális bérlakásokban élő emberek problémáit a környezetvédelem keretében meg lehet oldani. Azt gondoljuk, hogy a szegregációval összefüggő kérdések kezelése mindenekelőtt a várospolitikát alakítók szándékán múlik, ezért alapvetően politikai kérdés. Ha van (lenne) elhatározás arról, hogy a dologgal érdemben kellene foglalkozni, akkor valószínűleg könnyebb lenne a konkrét cselekvési programok kidolgozása és a szükséges források felkutatása. Ha nincs, akkor a további látszatintézkedések csak konzerválják a súlyos problémákat. Javaslat egy rehabilitációs program elindítására. A leépülés által leginkább sújtott városrészek, lakóövezetek helyzete és az újabb területek megóvása a leépüléstől már ma is az egyik legnehezebb feladatot jelenti a városi önkormányzat számára. A probléma megoldására (kezelésére) két lehetőség kínálkozik: 1. Elképzelhető egyrészt az, hogy a lepusztult városrészek épületeit az Önkormányzat lebontja, az ott élőket máshol juttatja lakáshoz. Ebben az esetben Pécs városában bizonyos lakóövezetek elszegényedése illetve egyes városrészek, lakóterületek felértékelődése már a szocializmus évtizedei alatt megkezdődött, a 90es évek elejének változásai ezeket a folyamatokat meggyorsították. A már korábban lepusztulásnak indult lakóterületek (Györgytelep, István-akna, Pécsbányatelep, a Budai városrész egyes területei stb.) sorsát nagymértékben befolyásolta a rendszerváltás utáni időszakban a város ipari üzemeiben bekövetkezett leépítéaz elkövetkezendő időszakban - a városi szociális lakásszektor mobillá tételéhez - hozzávetőlegesen 800-1000 új lakás építésére lenne szükség. 2. A másik lehetőség - és a nyugat-európai országok gyakorlata ezt támasztja alá - a lepusztult városrészek, lakóövezetek felújítása, a lakások korszerűsítése, az infrastruktúra és a szolgáltatások fejlesztése illetve új szociális bérlakások kialakítása és más egyéb alternatív lakhatási feltételek - családok átmeneti otthona, családi szociális panzió, ifjúsági szükséglakások stb. - biztosítása, amelyek a jelenlegi megmerevedett rendszer fokozatos átstrukturálását és mobilabbá tételét szolgálják. Ez azonban nem csupán építészeti (várostervezési, városrendezési) probléma. Olyan összetett feladat, amelynek során egyrészt át kell gondolni az eddigi városrendezési terveket, másrészt összhangba kell hozni a városi lakás- és telekpolitika, oktatás- és szociálpolitika, gazdaságpolitika, kultúrpolitika külön-külön megfogalmazott céljait a városrészek megújítását célzó törekvésekkel, a helyi közösségek szükségleteivel és lehetőségeivel, a város közép- és hosszútávon megfogalmazható céljaival és a rendelkezésre álló erőforrásokkal. Az elmúlt évtizedek városrendezési, várostervezési gyakorlata a várost olyan (fizikai) képződménynek tekintette, amelynek üzemeltetése, fejlesztése alapvetően műszaki és gazdasági feladatot jelentett. Ebből a megközelítésből a jelenlegi problémák kezelése már nem lehet hatékony, hisz a szegregációt előidéző folyamatok és a szegregációban élő emberek helyzete sokkal inkább társadalompolitikai aspektusból érthető meg igazán, így a különböző kezelési stratégiák kidolgozásánál is érvényesülni kellene bizonyos társadalompolitikai szempontoknak. (Nem csupán jobb lakást kellene adni, hanem gondoskodni szükséges a szociális és kulturális ellátásokról, a gyerekek és felnőttek oktatásáról, a közbiztonságról, az egészségügyi ellátásról, az emberek közötti kommunikáció feltételeiről, az információk hozzáférhetőségéről. Ha elviszik az iskolát, tudni kell azt, hogy a területen élő gyermekek nevelésében ez milyen változásokat eredményez, ha megszüntetik a könyvtárat, művelődési házat, tudni kell, hogy az a helyi közösség életére milyen hatást gyakorol stb.) sek (elsősorban a bányászat, valamint az építőipar területén) és az ezt kísérő munkanélküliség. A szegregáció folyamatának nem tudott az sem gátat szabni, hogy a 80-as évek végétől meginduló városi lakásprivatizáció eredményeképpen több mint 20.000 lakás került a korábbi bérlők tulajdonába. A város tulajdonában maradt több mint 4000, többségében rossz minőségű, alacsony komfortfokozatú lakás döntő hányada ugyanis a város külső, szegényebb övezeteiben található, értékesítésükÖsszefoglalás