Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 46-47 (2001-2002) (Pécs, 2003)

Történettudomány - Surján Miklós: Bibliával a gettóba. Egy elfelejtett pécsi tanárnő, Lénárt Franciska élete

150 A Janus Pannonius Múzeum évkönyve 46-47 (2001-2002) Egykori ismerősei, barátai szerint igen vonzó személyiség volt. Különösen intelligens, csendes, megnyerő modorú, simulékony ember. Nem nősült meg, édesanyjával együtt élt annak haláláig. Akárcsak anyja, ő is hívő ember volt, bár ennek 1945 után a nyilvánosság előtt nem igen adta tanújelét. Bay Ferenc életrajzát a győri Műhely с folyóirat egyik 1997. évi számában, ill. különlenyomatként a Győri Tanulmányok 1997. évi 10. számában jelentette meg egykori könyvtáros-munkatársa, a már említett Mónus Imre. A fentebb elmondottakat főleg az ő munkájából vettem át. Az előzmények 1996 nyarán szerencsés véletlen folytán találkoztam össze Mónus Imrével egy Tatán megrendezett helytörténeti konferencián. Akkoriban dolgozott Bay életrajzán, amihez át kellett néznie a győri Megyei Könyvtárban őrzött Bay-hagyatékot. Elmondotta, hogy talált négy, 1944 nyarán Pécsett feladott levelet, melyeken azonban sem feladó, sem aláírás nincs. Pontosabban: három levél végén egy E betű, a negyediken pedig a Fran, rövidítés olvasható. Volt még az első borítékban egy apró, 4x4-es amatőr felvétel is, amely egy hölgyet ábrázolt a Mecsekre felvezető szerpentinen. Mónus megkért arra, hogy miután majd elküldi nekem a leveleket, kíséreljem meg kikutatni, ki írhatta őket, ki lehetett az a bizonyos Fran. Rövid idő múltán megjött Győrből a küldemény. Már az első sorok olvasásánál megéreztem, milyen kincset tartok a kezemben S ettől kezdve nem nyugodhattam. Tudtam, hogy meg kell találnom mindent, amit a titokzatos F-ről még fel lehet kutatni, s hogy ezeket a leveleket valahol, valamikor nyilvánosságra kell hozni... Fnek nem szabad feledésbe merülni... íme a levelek, egyelőre minden kommentár nélkül: 1. 1944. május 7. Kedves Ferenc, azt hiszem, az olasz szótárra vonatkozó válaszomat már megkapta? Két nap óta a Tűzistennek áldozok... Mennyi emlék, mennyi élmény, mennyi reménység és mennyi csalódás esett már áldozatul - és még mindig van belőle... De a szívemben minden elevenen él és amíg dobogni fog, addig meg is marad benne. Pedig alapjában véve elszakadtam mindentől; azt mondják rám „hős vagyok", mert így tudom felfogni a dolgokat. Holott csak a végső konzekvenciákat vonom le én is, 24 esztendő tanulságai alapján. Mellékelek Albo számára egy levelet. Olvassa el, - kb. ezt írom meg benne. Hajónak látja, küldje el, vagy adja át neki, ha nem, égesse el. És küldök egy fényképet is, kb. 10 év előtti kis amatőr kép, a Mecseken készült. Akkor is olyan „tanár" voltam mint azóta mindig, de tekintsen el most ettől és tartsa meg emlékül. Lényegemet adom benne, hiszen tanár voltam, vagyok és maradok is. Újabb eseményekről nem kell beszámolnom, hiszen Maga olvas újságot és tisztában van vele, hogy mutatis mutandis ugyanaz történik mindenütt. Barátnőm dr. Várkonyi Mária (József u. 17/1) fogja értesíteni, ha esetleg én nem írhatnék és neki írjon esetleg Maga is, az ő nevére, az enyém nélkül természetesen. Valaki azt mondta, ha az ember az életnek minden halvány sugara nélkül tud mindent nyugodtan fogadni, akkor elérkezett egy jó lelkiállapothoz. Ilyen most az enyém. Isten vele. E Édesanyja üdvözlete nagyon jól esett. Kézcsókomat küldöm. 2. 1944. V 11. Kedves Ferenc, megkaptam Édesanyjával írt lapjukat; örülök, hogy nyugodtan és jól érzi magát. Mi még a Papnövelde-utcában vagyunk, de napjaink meg vannak számlálva. A terv az, hogy „az állomás és repülőtér között" helyeznek el, a városnak nem éppen rossz részén, reám ill. gyenge egészségi állapotomra való tekintettel talán ketten leszünk Mamával, ha egy parányi helyen is, de egy kertes kis házban, - tehát minden jó lenne, ha a zsúfoltság és az ezzel járó bajok nem lennének! a többiről (magán szabadság teljes hiánya, ellátás!) nem is szólva. A cím: Vas Gereben u. 45 lesz, de lehet, hogy még egy hétbe is beletelik, mire odajutunk. Tegnap elvitték a könyvszekrényemet, tartalmával együtt, a Városi Könyvtárba „ideiglenes ajándékként", ma pedig a zongorámat a Zenekonzervatóriumba, elismervény ellenében, „megőrzés" címén. Mindkettő, különös kegy, hogy nem bízzák a jó szerencsére. Mintha egy anyának a gyerekét vitték volna temetőbe, úgy néztem utánuk... Es nem mondhattam: hogy fogják meg, hogy Maga szerette ezt a zongorát... sem azt, hogy ezt vagy azt a könyvet csak az vegye a kezébe, aki tiszteli a szellemet, amely a könyvbe van zárva... A szobát is lepecsételték, amelybe féltve őrzött, kedves holmimat bezárták... Elszakadtam a dolgoktól. Pedig az én dolgaimnak lelke volt! vájjon új gazdájuk számára is élnek-e majd? Hozzájuk úgy szólnak-e majd, mint hozzám szóltak a hosszú, álmatlan éjszakában, a betegség hosszú hónapjai alatt? Vagy ezekkel szemben némák lesznek és csupán tárgyak? S a lelkük velem jön? Nem, én elszakadtam tőlük és ehhez az élethez már igen laza szálak fűznek, amelyek egy lehelletre is szétválnak és engem elengednek, hadd menjek végre igazi utamra. Most már azon vagyok... Ami a leveleket illeti; ha különösen megjelölés nélkül mennek majd ki és be, akkor közvetlenül írjunk majd egymásnak, de ha valamit fel kell tüntetni rajta, akkor