Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 44-45 (1999-2000) (Pécs, 2002)

Régészet - Gábor Olivér: A dunai-lovasisten három újabb emléke Baranya megyéből

82 A JANUS PANNONIUS MÚZEUM ÉVKÖNYVE 44-45 (1999-2000) finomítások, valamint az időrendi viszonyok meghatározásának stádiumába került. Kitekintés A tárgytípuson ábrázolt általános „dunai-lovasisten" meghatározás mellett léteznek más, ide vonatkozó elnevezések is, melyek a kutatás korábbi fázisainak ismereteit tükrözik. így többek közt „thrák-lovasisten", „dáklovasisten", „thrák-mithras lovasok" „Cabirok". Ezekkel, és Buday Árpád igen korai javaslatával, a „dioscurcabir mysztériumok emlékei" névvel szemben (BUDAY 1928 88) a két lovast ábrázoló emlékekre vonatkoztatva - ahová a baranyai emlékek is tartoznak - természetesen jobbnak tarjuk a szakma által máig általánosan használt „dunai-lovasisten" (donauländische Reitergott) kifejezést. Ez egyrészt rövidebb, másrészt kellően homályos ahhoz, hogy magában foglalja a tárgyak ábrázolásainak szinkretisztikus, misztériumokhoz közelítő jellegét. Újkori névadásunkban tehát, az egyébként őskori kultúrák esetében szokásos földrajzi nomen terminusokhoz hasonlóan a „dunai" jelző a fő elterjedési területre utal, míg az „isten" megnevezés kevésbé a félig isteni(?) lovas héroszokat, inkább pedig a lovakat tápláló névtelen istenanyát takarja. A dunai-lovasisten ábrázolásait egymással összekötő kapocs a lovas(ok) ábrázolása egy istennővel. A lovak kultusza a Duna mentén már a római hódítás előtt is jelen volt. Legismertebb közülük a kelta Epona: a lótenyésztők, kocsisok, hajcsárok védőasszonya, mely elkülönítendő az itáliai eredetű Bubonától. Római kori emlékei Galliától Pannoniáig megtalálhatók (legújabban egy carnuntumi szentély feltételezéséről van híradásunk: JOBST - WEBER 1989). Ábrázolásain általában lovak veszik körül, néha pedig rajta ül a lovon. Különbség a dunai-lovasistennel szemben, hogy a ló, mint jelkép közvetlenül az istennőhöz kötődik, és nem lovas férfiakhoz. A thrák-lovasisten ábrázolásainak felbukkanása a Balkánon szokványos. Dacia tekintetében Scorpan, míg Bulgária esetében Kazarow gyűjtötte egyebe emlékeit (SCORPAN 1967, KAZAROW 1938). Elkülönítésük az antik görög sírkövek és szentélyek lovas ábráitól nem e cikk tárgya (BUDAY 1926 53). A dunai-lovasistentől való eltéréseket korábban elfogadott ismérvek alapján Tudor is megadta (ZIEHEN 1904, TUDOR 1937 202, 1976 58). A thrák-lovas egyedül ugrat lovával. Vele szemben, és körülötte gyakran egy, vagy több alak látható, melyek közül az egyik feltehetően istennő. A ló lábai alatt állatok futnak, vagy küzdenek. Éppen emiatt különböztethető meg könnyedén a dunai-lovasisten ábráitól, mivel ott viszont a ló, vagy lovak lábai alatt ember fekszik. (Persze vannak itt is olyan darabok, ahol nincs eltiport ember a képen.) Továbbá a thrák-lovasisten ábrázolásokon jóval ritkábban jelenik meg az istennő. Mégis, az egylovas dunai-lovasisten és a thrák-lovasisten ábrázolások közti hasonlóság oly szembetűnő, hogy nem habozhatunk kijelenteni a köztük levő kapcsolat bizonyosságát, melynek vizsgálata szintén nem ide tartozik (DOBROVITS 1941 308). A thrák-lovasistennél inkább elképzelhető valamiféle helyi istenség megnevezése (Suic 1961), a dunai-lovasisten esetében azonban erre nincs példa. A 2-3. századi sírköveken látható, lovasokat ábrázoló képek jellegüknél fogva nem isteni alakokat ábrázolnak. Inkább utalunk arra, hogy a Duna-menti provinciák határterületek lévén, ezek a sírkövek legtöbb esetben eltemetett katonákhoz kapcsolhatók. Összefüggés keresése tekintetében maradnak végül a 2. század folyamán, elsősorban Pannónia területén felbukkanó kocsisírok, kocsiábrázolások (legújabb irod.: PALÁGYI - NAGY 2000 149-153, VISY 2000). Ezek esetében halotti kultuszról, őskori rítus felelevenítéséről, talán Barbarikumból való átvételéről van szó. A ló igavonó állatként jóval alárendeltebb szerepet kap itt. A dunai-lovasisten ábrázolásain viszont a megkülönböztetett tisztelet átszáll a lovakra is, hiszen az „ellenséget" ők tapossák el, és istennő táplálja őket. Hátaslóként egyébként is fegyvertársak, akikre vadászat, vagy harc idején a lovas az életét bízza. Figyelmet érdemel a 2. század, mint az az időszak, amikor a Duna menti provinciákban a limest teljesen kiépítik, Pannónia és Dacia léte egészében a hadseregtől függ, ugyanakkor a lovakhoz kapcsolódó rítusok, vallások (így a dunai-lovasisten tisztelete is) megszületnek, felerősödnek. Az új szokásokat összekötő kapocs lehet a hadsereg és a dunai kereskedelem, mely utóbbi szintén nem független a katonai ellenőrzéstől. A dunailovasisten táblácskáinak első megrendelői, „használói" a katonák lehettek (OROSZLÁN 1943 148). Elterjedését nézve, a Duna-mente meghatározást pontosítva Bulgária, Románia, Szerbia, Horvátország, és Magyarország területe. Míg Daciára, Moesiára és Dalmatiára az egylovas ábrázolások is jellemzőek, addig Pannoniára nem. Tudor szerint ez időbeli sorrendet is jelent: az egylovasok (A típus) korábbiak, a kétlovasok (B típus) későbbiek. Mivel Pannoniában az előbbiek nincsenek jelen, ezért itt később terjedhetett el maga a „kultusz". A lovasisten ábrázolásai szórványosan felbukkannak még Thraciában, Noricumban, Itáliában, Galliában és Britanniában. А С típus ritka, csak Romániában fordul elő, újabb három leletünk szempontjából kevésbé fontos. (Tipológia: TUDOR 1976 94-98, elterjedés provinciákra lebontva: TUDOR 1976 52). Eredet tekintetében a magyarok kivételével a kutatók legtöbbje saját hazáját részesítette előnyben. A teljesség igénye nélkül lássunk néhány jellemző nemzeti álláspontot, melyeket az azonos nációjú kutatók nagyrészt követnek. Antonescu úgy vélte, hogy a dunailovasisten kultusza dáciai eredetű, mivel az általa közölt