Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 41-42 (1996-1997 )(Pécs, 1998)

Néprajztudomány - Lantosné Imre Mária: Szakrális táj és kultusz a pécsi egyházmegyében. III. Kápolnák

116 A JANUS PANNONIUS MÚZEUM ÉVKÖNYVE 41-42 (1996-97) Az egyházmegye megújulása Nesselrode Ferenc püspök (1703-1732) idején tovább erősödött, amikor 1714-ben zsinatot hívott össze, azzal a céllal, hogy számbavegye a fennálló és az elpusztult templomokat, plébániákat, a szolgálattevő papokat, valamint a licenciatusokat. A felmérés szerint egyházmegyénkben 23 plébániát, 144 filiát, ill. templomot találtak, ill. 28 világi pap és szerzetes, valamint 7 licenciátus működött. A zsinaton határozat született egyházlátogatás (Canonica Visitatio) szervezéséről is. A korabeli helyzet felmérését célzó kánoni látogatás 1721-ben és 1729-ben egyházmegyénk területén részben meg is történt.

9 A számbavétel során regisztrálták a dedikációkat, valamint felmérték a templomok, a kápolnák és a plébánia épületek állapotát. A legtöbb helyen a hagyomány megőrizte a középkori titulusokat. Az 1729-es egyházlátogatási jegyzőkönyv említi, hogy Vásárosdombó „...filialisa még Dombóvár, amelyben Szent László tiszteletére van kápolna, teljesen elhanyagolt állapotban ... van egy elhagyott hely, egy leromlott kápolnával, amely állítólag Szent Ilona tiszteletére volt szentelve... Szekcsűn van egy kápolna a Szent Kereszt feltalálásának tiszteletére, mig Gerényesen, Szent Bertalan tiszteletére; mindkettőben harangok is vannak."

10 Olyan esetben, ahol a középkori titulusokra már nem emlékeztek, a telepesek plébánosa indítványozhatta az új templomdedikációt. Egyházmegyénkben ennek nyomán, különösen a németek lakta területeken találkozunk újabb, Ш. egy templom több titulusával. Nagyobb arányú építkezések csak a század második felében, Klimó György (1751-1777) valamint Eszterházy Pál László (1781-1799) püspök idején indulhatott meg. A telepítéseket követően fokozatosan újjáalakultak a szakrális kisrégiók is. A 18. század elején a falusi templomok és kápolnák egy része a korábbi kultuszhelyek romjain épült újjá. Ilyen középkori, részben elpusztult, majd romjaiból eredeti helyén újjáépített templom többek között a pécsmálomi Szent József templom, a mecseknádasdi Szent István templom (1718), a máriakéméndi kegytemplom (1745), akeszüi Szent Anna templom (1781), a Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt kisdorog-ódányi kápolna (1846) stb. Itt kell megjegyeznünk, hogy gyűjtésünk során számos helyen találtunk olyan adatot, miszerint a hódoltság után a kápolnákat és templomokat ideiglenesen használt deszka- és fatemplomok helyén emelték. Bonyhádon 1760-ig, a templom megépítéséig csak egy deszkakápolna állt. A gödrei plébánia történetéből tudjuk, hogy a baranyaszentgyörgyiek az 1770-es évek elejéig szinte „ostromolták" a gödrei plébánost, hogy Szent György tiszteletére fakápolnái építhessenek.

11 Többségében azonban - főleg a 18. század második felétől - az új telepesek, új szakrális építményekkel és új tartalommal teremtettek hagyományt. Számos példa közül említhetnénk többek között a Palotabozsok határában 1732-ben, a pestises betegek oltalmazó szentjének, Szent Rókusnak, Bátaszéken 1762ben a Segítő Szűz Máriának (Mária Hilf), Kisdorogon a Tizennégy Segítő Szent tiszteletére, Dunaföldváron, 1763-ban, Nepomuki Szent János tiszteletére állított kápolnákat stb. A 18. századi kápolnák helyenként társpatrónussal is rendelkeznek, így pl. Szekszárdon, Szent János és Szent Pál tiszteletére 1750-ben épült kórházkápolna. Tevelen, 1740-ben Szent Rókus és Szent Rozália; Pakson, 1746ban Szent Rókus és Szent Sebestyén; Dunaföldváron, 1743-ban Szent Rozália, Szent Rókus, és Szent Sebestyén tiszteletére emeltek kápolnát. Kápolnáink rendszerint uradalmi és egyházi szándékból, faluközösség vagy egyének fogadalmából épültek. A 18. században megsokasodó járványok (pestis, kolera), valamint a természeti csapások miatt számos helyen állítottak kápolnákat. Uradalmi központokban, különösen a 18-19. század fordulójától emeltek temetőkápolnákat. Az építtetők általában alapítványt tettek, melynek összegéből a kápolnák megújítását, gondozását magukra vállalták. Az épületet évenként karbantartották: tapasztották, meszelték, takarították. Ók gondoskodtak a kápolna ünnepén, búcsúnapján az oltár feldíszítéséről. Ha az egyenesági leszármazottakból, családtagokból valaki meghalt, a feladatot az oldalági rokonok örökölték. A kápolnák nem tartoztak az ún. magas művészet produktumai közé, helyenként viszont kapcsolódtak a plébániatemplomok építészeti stílusához és a hazai tradicionális falusi építkezésben jelentős esztétikai értéket hordoznak. Sajátosnak kell tekintenünk, hogy régiónkban a hitélet és Tridentinum szerinti programja: a nagyarányú templomépítkezések és a vallásos kultusz újjáélesztése egybeesik a németajkú lakosság ideköltözésével. A telepítések népe elsősorban katolikus vidékekről, a fuldai apátság birtokairól, frank területről, Würzburg környékéről, Hessenből, a katolikus bajor földről, Schwarzwaldból, Elsaßbol, Baden-Württemberg, Pfalz környékéről, stb. származott. Német nyelvterületen a korabeli történelmi viszontagságok ellenére (harmincéves háború, éhínség járványok) töretlenül éltek a szakrális táj és kultusz népi hagyományai. A német telepesek minden bizonnyal megőrizték ezeket a tradíciókat, átörökítve helyenként környezetük szakrális tárgyait is. Nem véletlenül említjük az utóbbit, ugyanis erre vonatkozóan