Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 38 (1993) (Pécs, 1994)
Művészettörténet - Várkonyi György: Szalay Imre üveggyűjteménye a Janus Pannonius Múzeumban
220 található nyilvántartási számok, és a JPM irattárában őrzött dokumentum 5 ugyan egyértelművé tették, hogy a gyűjteményről korábban műtárgylista készült, de ezt az örökhagyó a végrendeletekhez nem csatolta, s a jegyzéket „gondos kezek" időben eltüntették. Többek között ez a magyarázata annak, hogy az a meglehetősen heterogén műtárgy-együttes, amit a végrendelet s ennek nyomán az örökös (a múzeum) hagyományosan üveggyűjteménynek nevez, a legkevésbé sem tiszta profilú kollekció. A gyűjtő ugyanis egy bizonyos tárolóbútorban elhelyezett tárgyak összességeként határozta meg üveggyűjteményét, s a végrendeletben még e tárgyak számát sem adta meg. A hagyatéki eljárás ebből indult ki, így a gyűjteményi egység első hivatalos jegyzéke a hagyatéki leltár felvételekor készült el. Ez a hagyomány az oka annak, hogy a múzeumi nyilvántartásban is elkülönítetten kezelt Szalay-féle üveggyűjteményben nem csak üvegtárgyak találhatók, hanem porcelán csészék, kínai féldrágakő faragványok s fekete keménycserép Wedgewood edények is. Az anyag más szempontból sem tekinthető teljesen egyenletesnek, hiszen a tárgyak alaposabb vizsgálatakor meg kellett állapítanunk, hogy a gyűjteménybe néhány olyan darab is bekerült - gyűjtői elnézés, utólag kideríthetetlen szubjektív megfontolások vagy egyszerűen a kollekció "lakberendezés" státusza miatt -, melyek színvonala nem indokolta volna a gyűjteményi besorolást. Ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol a szuverén gyűjtői szempontok ütközni kezdenek a művészeti múzeológia elveivel, ahol a kollekció már nem az élethez hanem a tudományhoz tartozónak minősül, s ekként ítéltetik meg. A Szalay-üveggyűjtemény keletkezésére nézve nem sikerült olyan adatokat találnunk, melyek a tárgy-együttes megbonthatatlan egészként kezelését akár dokumentatív szempontból indokolttá tennék. Feljogosítva érezzük ezért magunkat arra, hogy a gyűjtemény hagyatéki állapotát bizonyos mértékig esetlegesnek ítélve eltekintsünk a muzeális értékűnek sem történeti sem esztétikai szempontból nem tartható tárgyak közlésétől. Az üveggyűjtemény gerince ugyanakkor mind történeti mind technológiai vonatkozásban oly reprezentatív, hogy az indokolttá teszi a periférikus szerepű, - bár muzeális értéket képviselő, ám az üvegművészet tárgyköréhez nem tartozó - néhány tárgy közlésének mellőzését is. „Sic transit..." Az így megmaradó, közlésre szánt anyag valóban koherens, ugyanakkor felettébb sokoldalú együttest képez, mely évszázadokon ível át az antikvitástól a XX. század első harmadáig, s néhány igazi mesterművel képviseli többek között az észak-itáliai, a spanyol, a német, a cseh és a magyarországi üvegművességet. Ez a kollekció jól reprezentálja a kifejezetten művészi rangú és az egyszerűbb használati üveg előállításának technológiai változatait, s alkalmas a főúri és polgári - legfőképpen biedermeier - izlés kielégítésére valamint a köznépi szükségletre termelő huták jellegzetes termékeinek bemutatására. A gyűjtemény áttekintésekor az üvegművesség történetében hagyományosan megkülönböztetett két alapvető irányzat, a fú vason, meleg alakításon alapuló, általában vékony falú, kecses formájú öblösüvegeket eredményező eljárás, az úgynevezett üvegstílus vagy fúvott stílus és a vastagabb falú edényeken utólag alkalmazott hideg megmunkálás, metszés, vésés, gravírozás, azaz a kristály stílus jegyeit illetve e kettő sajátos átmeneteit alkalmazzuk az anyag csoportosítására, ötvözve ezeket a szempontokat a keletkezés kora, földrajzi helye, egyes esetekben az azonos műhely által adott, együvé tartozást diktáló tényezőkkel. Figyelembe vesszük ugyanakkor a funkcionális vagy tematikus kapcsolódásokat is, különös tekintettel arra, hogy ezek vélhetően a gyűjtő egyéni érdeklődésének sajátosságait tükrözik. A római kor üvegművességét a négy legrégebbi tárgy képviseli a Szalay gyűjteményben. Közülük két illatszeres üvegcse (1. és 2. kép), Pannoniában korainak tekinthető I—III. századi, s feltehetően észak-itáliai eredetű 6 . A formaalakítás, a technika, a funkció és a tágabb értelemben vett származási hely is összefűzi azt a tárgycsoportot, melynek első és legfigyelemreméltóbb darabja még a középkori üvegművességét idézi: a XVII. század derekáról származó, típusában XV. századi előzményeket követő, bordás testű, hajlított nyakú kotyogós üveg, „kuttrolf". Az egyszerűbb megoldású s tán épp ezért kivételes épségben fennmaradt példány középnémet vagy rajnavidéki mesterek munkája (3. kép). A XVII.-XVIII. században keletkezett s valószínűleg ugyancsak középnémet eredetű a hatkaréjos testű, folyatott kobalt díszítésű, ónkupakos tejüveg palack is (4. kép). Az előzőhöz hasonló formájú és díszítésű, de halványzöld hutaüvegből készült az 5. képen reprodukált tízkaréjos palack. Tiroli vagy középnémet műhely terméke. Délnémet terület, Bajorország vagy Tirol a valószínűsíthető származási helye annak a három különlegesen alakított, gerezdek, lapított testű zöld üvegpalacknak, melyeket közepükön meleg állapotban átdöftek, s faluk e bizarr „ikerköldökkel" szilárdult meg. Külön említést érdemel e csoport utolsó tagjaként a kisméretű, lapított gömb testű, anyagában festett fehér „habos" vonaldíszű, XVIII. századi illatszeres üveg (9. kép). A XVII.-XIX. század jellegzetes közép-európai műfaja a magyar terminológiával „pincetokba való"-nak nevezett hasábos testű hutaüveg palack, melynek - mint a következő tárgycsoport is bizonyítja - az úti italtároláson kívül egyéb funkciói és igen változatos díszítési technikái ismeretesek. Formáját és díszítését illetően is még XVII. századi típust követ a XVIII. század elejéről származó, gazdagon vésett díszű, nyolcszögű hasáb alakú
