Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 38 (1993) (Pécs, 1994)

Néprajztudomány - Lábadi Károly: Törökök a drávaszögi népi emlékezetben

A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 38 (1993) 185-191 Pécs, 1994 Törökök a drávaszögi népi emlékezetben LÁBADI Károly A történelem paradoxona aligha ismétlődik meg, hogy amikor a Drávaszög teljesen az idegenek alatt, a török félhold árnyékában élt, művelődéstörténete, irodalma, szellemi élete a legbőségesebben virágzott. A reformáció térhódításával szellemi műhelyek alakultak Vörösmarton, Hercegszöllősón és Laskón. A kor nevezetes és számontartott egyházi írói, prédikátorai, tudósai telepedtek meg a hajdani városi rangú településeken. A pusztulásban olyan szigetek lehettek, ahol a törökkel valamiféle kiegyezés jött létre, amelyből mindkét fél hasznot húzott. A magyarság elsősorban annak örülhetett, hogy a török megszállás alatt jó ideig virágzó iskoláik működhettek, s az egyház fáján is hajtások nőttek. A jószándék mellett nem akármilyen gazdasági háttérrel kellett rendelkezniük a pár kiváltságos településnek, amelyek elsősorban kereskedelmük, kikötőik révén voltak fontosak a töröknek. Sztárai Mihály sem véletlenül választhatta igehirdetésének színhelyéül Laskót. A kisváros jómódú parasztpolgársága nemcsak szellemi támogatója lett a reformáció tanainak, hanem minden eszközzel segítője és előmozdítója. Persze, a napos oldal mellett több jutott az árnyasból, a szomorú fejezetből. A huzamos együttélésnek máig látszó pecsétéi maradtak: a díszítőművészet motívumai, ornamensei közé például törökös elemek is beszivárogtak, de a népköltészet sem maradt érintetlen. Ez a hagyományőrzés azonban állandó halványulása mellett megszakadni látszik: az 1991 óta tartó háborús események a drávaszögi magyarságnak több mint egy harmadát menekülésre késztették. S csoda, mint a XIV. század táján, aligha következik be. Az eddigi hagyományőrzés dokumentálása ezért sem volt hiábavaló. Olykor megismételhetetlen. Emlékezzünk régiekről - eképpen kezdte Pannónia megvételéről szóló énekét a XVI. században élt krónikaköltőnk, Csáti Demeter. Az azóta szállóigévé vált éneksorral, ha napjainkban biztatjuk emlékezésre népünket, meglepő, végességre utaló következtetésre jutunk. Történelmi emlékezete többé-kevésbé igencsak behatárolt, legföljebb a török időkig nyúlik vissza. Ha valamilyen régi esemény, pár száz esztendős, kerül szóba, amit az elbeszélő adatközlő emlékezete már nem tud befogni, bizonyosra vehető, hogy az időmeghatározáskor a török kort hozza szóba. Ha valami nagyon régen történt, az csakis a török időkben lehetett. Nem csoda az efféle behatároltság, hiszen a szájhagyományozódás törvényszerűségével állunk szembe: a szájról szájra terjedő népi alkotások legrégibb jelentős rétege ebből az időszakból maradt fenn. Hiszen a magyar-török harcok már a XIV. század közepén elkezdődtek, s több emberöltőn keresztül tartottak. A törökök emlegetése ezért sem véletlen és ily sokáig nyomot hagyó. Az ezt megelőző történetünk sorsfordulói már kivesztek a népi emlékezésből. Azokat történelemkönyvek őrzik, többnyire hitelesen. A Drávaszög népének jó oka volt emlékezni a törökre: eleget szenvedett tőle. Településeit meg nem oltalmazhatta pusztításától. Olyan országút mellett laktak, ahol sűrűn vonultak fel török hadak Mohács és Szigetvár felé nagy csatákra és várostromokra. A túlerővel szemben kilátástalan volt harcot kezdeni, inkább a menekülést, a bujdosást választották. A XV.-XVI. századi leírásokból kevés derű olvasható ki erről a vidékről. A XVI. században például a Drávaszög egyik legvirágzóbb települése Laskó volt, ám a Mohács felé tartó török csapatok és az őket követő martalócok ezt sem kímélték, pusztaságot hagytak maguk után. Erről a követségbe utazó Verancsics pécsi püspök tanúként számolt be: "Kőszeg után Vörösmart és Laskó mezővárosok mellett hajóztunk el. ó jó isten, mily szomorúnak látszott nekünk mindenütt a legjobb és legtermékenyebb vidék; mily elhagyatottak, míveletlenek, szántóföldek és szőlők tüskével mennyire elborítvák, mily kevés a marha és mily számos a pusztaság. Hajónk rácz kormányosa beszélé, hogy míg magyar parancsolt itt, egy-egy faluban annyi volt a földmíves, mennyi most harmincban is alig találtatik. És mit mondjunk ama földúlt falvakról, melyeknek jelenleg még nevük sincsennek már fönn" (LÁBADI 1984 11.). A küldöttség másik tagja, Hans Dernschwam, magyarosan Dernschwam János is vezetett úti feljegyzéseket. Szomorúságból ő is eleget látott: "Eszék után kezdődik az Alsó-Baranyának nevezett Comitatus Baraniensis. Szép, kiterjedt, de kevéssé megművelt borvidék. Az itteni bor jobb Konstantinápoly minden boránál.